Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 4. szám - Lengyel András: Az író-életrajz: egy ősi forma mai lehetőségei (Újabb lapok egy műhelynaplóból)
mozzanatok, s nem mint az életrajz gerincét alkotó strukturális elemek. S mindezen túl: az önéletrajzok (még a szándékosan csúsztató, saját életútja eseménytörténetét tudatosan átrajzoló írók esetében is) a kutatás kezdetén inspiratívak lehetnek. Kijelölik azt a kört, amelyet az életrajzírónak mindenképpen át kell vizsgálnia, s ez nagy könnyebbség, hiszen a világ gyakorlatilag áttekinthetetlen gazdagságából így, hipotetikusan, kirajzolódik egy terület, amelyen mozognunk kell s lehet. (Más kérdés, hogy a kutatás egy fejlettebb stádiumában mindezt felül kell írnunk: igazolnunk kell vagy elvetnünk, új összefüggésekre kell figyelnünk, vagyis az anyag természetéhez igazodva korrigálnunk kell magunkat.) Az önéletrajzok életrajzi hasznosíthatóságának regisztrálásakor nem árt azonban szem előtt tartanunk, hogy az életrajzírás forrásai az autenticitás szempontjából sajátos fordított arányosságot mutatnak. Az egyik végletet a nagy, áttekintő és összefoglaló önéletrajzok jelentik, a másik végletet az apró, már-már az életrajz kontextusától is „független" kis tények, amelyeknek narratív funkciója nincs vagy elenyésző. Felületesen szemlélve a dolgokat, az előbbi látszik könnyen és jól hasznosíthatónak, az utóbbi pedig indifferensnek, elhanyagolhatónak. Valójában a helyzet éppen fordított: az apró mozzanatok - olykor egyedileg, olykor tömegükben - adják azt a bázist, amelyen a rekonstrukció elvégezhető. Ezek - éppen a nagy elbeszélésektől való viszonylagos érintetlenségük révén - megadják egy realitásokhoz igazodó, érvényes történet rekonstruálásának esélyét. A nagy tömegű, apró tényre visszanyúló, azokból építkező rekonstrukció persze meglehetősen idő- és munkaigényes. Az érvényességnek, mint mindig, ára, méghozzá nagy ára van. S ez az életrajzírás kemény korlátja: a munkát csak egymást követő nemzedékek egymásra épülő - kummulatív - tevékenysége végezheti el. Márpedig erre a mai, gyors sikereket ambicionáló kutatásszervezési föltételek között viszonylag kevés lehetőség van. Nem csoda tehát, hogy a tudományos életrajz kiszorulóban van a piacon. Ami életrajz mégis megjelenik, az többnyire a deperszonalizáló elméletek puszta illusztrációja, vagy az üzleti és piárszükségleteket kielégítő zsumalizmus terméke. Ezek persze csak a hágiográfiáknak a kései modemitás alantas igényeit kielégítő reinkarnációi. 3 Az önéletrajz, életrajzírói szempontból, „rosszul begombolt mellény", amelyet „újra kell gombolni". Ahhoz, hogy ez sikerülhessen, nagy tömegű, apró, a magyarázó narratívák torzításaitól viszonylag mentes „adat" szükséges. Bizonyos mértékű „torzítás" persze minden, nyelvileg rögzült adatban van (erre joggal mutatnak rá a viszonylagosítás képviselői), de egyáltalán nem mindegy, hogy ez a narrációból fakadó torzítás milyen mértékű - a torzítást minimalizálni kell s lehet. Míg a nagy elbeszélések anyaga elsődlegesen magától a narrációtól alakítva olyan, amilyen, a kicsi, „jelentéktelen" adatok, éppen kicsiségük miatt, ettől a narrativizációtól nagymértékben függetlenek. Azaz, bármily paradox is, a mosodai számlák (s a hozzájuk hasonló, „elhanyagolható", csupa „érdektelen" részletet megrögzítő dokumentumok) fölértékelődnek. Nagyon jellemző, hogy a fiatal Kosztolányi még lelkesen kiállt a „sajtcédulák" mellett, mondván, hogy ezek olykor fontos források, a frázisok azonban sohasem. Ő ugyan ezeknek az „apróságoknak" csak a hangulati értékét látta meg, s olyan elemekként fogta fel őket, amelyekkel jellemezni, vagy inkább érzékeltetni lehet egy író emberi világát - de ösztöne jól működött. Hogy később mégis föladta ezt az elvét, s ő is úgy vélte, csak a mű az érdekes, nem az alkotója, az pályája ismeretében jól magyarázható. Az „érett" Kosztolányi, már túl sok mindenen, mint egyik verse is tanúsítja, abban volt érdekelt, hogy „gyarló valómban meg ne lássatok". Rejtőzködött. S egy ember rejtőzködését egy jól sikerült, valóban tudományos életrajz lehetetlenné teszi; 33
