Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 4. szám - Lengyel András: Az író-életrajz: egy ősi forma mai lehetőségei (Újabb lapok egy műhelynaplóból)
föltárja azt, ami rejtve volt. Azt is megmutatja tehát, amit nem szeretnék megmutatva látni. Ennyiben az életrajz kegyetlen műfaj, van benne valami „embertelen". De a sebésznek a húsba belevágó szikéje például ugyanúgy embertelen, mint az életrajzírói „leleplezés", mégis nélkülözhetetlen. Ezeknek az embertelenségeknek a révén valami olyasmit tudunk meg az emberről, ami - túl az egyediségen -, legalább potenciálisan, valamennyiünkre érvényes. Az emberiét önismeretét szolgálja. S ezt szem előtt tartva nyilvánvalóvá válik, hogy az apologetikus vagy egyéb módon célzatos életrajz, bármily praktikusnak tetszik is, végső soron értelmetlen és kártékony: lényege szerint csak ösztönös vagy tudatos manipuláció eszköze. 4 Az apró adatoknak a száma és köre a modem korban szinte kimeríthetetlen. Az egyes ember, nemcsak az író, de az úgynevezett kisember is, élete során oly nagy mértékben érintkezik a „hivatalok" működésével, hogy utána óhatatlanul nagy mennyiségű különféle „papír" marad. Nem egyetlen helyre összegyűjtve, persze, hanem nagy szóródásban - s a nehézséget éppen ez jelenti. Az „adatok", amelyek nagy bőségben maradnak ránk, részben meglehetősen vegyes értékűek, részben ezerfelől kell összegyűjteni azt, ami speciális megközelítésünk számára is releváns, amivel lehet valamit kezdeni. Az úgynevezett írói hagyatékok ugyan, ha szerencsénk van, együttmaradva vészelik át az időket, s ezeknek anyaga, bár vegyes értékű, de a számunkra fontos részletekben is gazdag. A személyes okmányok, fényképek, a különösen fontos levelezés stb. többnyire együtt marad - „csak" beléjük kell „kotorni". Az író saját levelei - azok, amelyeket nem ő kap, hanem ő ír - persze már sokfelé szétszóródnak: ahány címzett, annyi potenciális lelőhely, s ezeknek a leveleknek egy része örökre el is veszett már, s csak egyik, általában kisebbik része az, amely más írók hagyatékában viszonylag könnyen föllelhető. A működés megannyi nyoma pedig eleve a hagyatékon kívül, a rendkívül nagy kiterjedésű papírtömeg valamely alig-alig átlátható, nehezen megközelíthető szegmensében húzódik meg. A kutatóknak sokszor még e létező, megmaradt, ám „elrejtőzött" dokumentumoknak a puszta létéről sincs sejtelme. Ez, értelemszerűen, újabb komplikációkkal jár. A feladat, amelyet a kutatónak meg kell oldania, oly nagy, oly sok időt és erőt igényel, hogy mérlegelnie kell: megéri-e a várható eredmény a munkát? Érdemes-e a tűt keresni a szénakazalban? Nyilvánvaló, hogy nagyon sok esetben nem. Ám ez a szelekció, amely így automatikusan megvalósul, s az irodalmi élet szereplőinek jelentős részét eleve a feledettségben hagyja, a kutatás egy pontján visszaüt. A kutató munka közben ugyanis gyakorta olyan problémával találja magát szemben, amelynek tisztázásához egy olyan író vagy más szereplő „adataira" lenne szüksége, akit a munka ökonómiája már kiszelektált; akit „nem érte meg" senkinek földolgozni. Ezzel azonban az értelmezés elvi esélye a gyakorlatban beszűkül és deformálódik. A másik nagy probléma, amely itt fölmerül, kétségkívül az, hogy a fölkutatott, s mégoly „beszédes" és „tiszta" adat is értelmezésre szorul. Még az „egyszerű", csupán rekonstrukcióra törekvő, az „adatokat" időrendben fölsorakoztató, eredményében a prózaíróéval analóg munkamódszerű életrajz is tartalmaz bizonyos előzetes, implicit értelmezést. Az „adatok" jelentésének megértése és kapcsolódásuk logikájának fölismerése nélkül ezeket a mégoly „kemény" adatokat sem lehetne elrendezni, összekapcsolni. Hallgatólagosan tehát valami értelmezési rendnek kell érvényesülnie, hogy az életút - ha mégoly vázlatosan is - föltáruljon. A nagyobb igényű, bonyolult viszonylatokat átvilágítani igyekvő életrajz pedig végképpen nem lehet meg komoly előzetes elemző munka nélkül. S ez nemcsak azt jelenti, hogy az életrajz írója nem zárkózhat be valami kisszerű, rutinból végezhető „adat34
