Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 4. szám - Lengyel András: Az író-életrajz: egy ősi forma mai lehetőségei (Újabb lapok egy műhelynaplóból)

elvont, érvényes logikai következtetések tudomásulvétele zajlik. Nem más ez, mint a nyomok sorozatának: a két-két lábnyom közötti relációnak a fölismerése, logikai összekötése. A homokban megmaradt egymást követő két lábnyom között ugyanis távolság van: nyom, szünet, nyom, szünet s így tovább. Szigorúan véve csak annyi bizonyos, hogy két lábnyom között ismétlődően megszakad a kontinuitás. Ám a két nyom közötti „üres" tér, azaz a „semmi" maga is informatív: e két lábnyom közötti távolság a lépés hossza, s ebből már kiszámítható a lépő ember hozzávetőleges magassága stb. De kérdés: mi ez az így nyert magasság? Valóság vagy fikció? Sem egyik, sem másik: ez a két nyom közötti érvényes összefiiggés. S ugyanígy vagyunk azzal a ténnyel is, hogy a lábnyomok sorozata, ha hosszabb távon követjük, egy útirányt is kirajzol. Aki a homokban hagyta lába nyomát, verbálisán, expressis verbis nem mondja ki, nem mondja meg nekünk, hogy honnan hová halad, de hátrahagyott nyomai ezt mégis elárulják. A nyomkeresés és -olvasás persze nem egyszerű és nem problémában, tévedni is lehet. De a gyakorlat bizonyítja, hogy - ha jól csináljuk - meglepően eredményes lehet. A programos, elvi agnoszticizmus álláspontja pedig, bármily meggyőző is esetleg, nem több, mint retorikai teljesítmény: meghatározott érdekeltséget kifejező ideologéma. A gyakorlat a megismerés lehetőségét tanúsítja.

Ha azonban az életrajzírást egy sajátos nyomkereső és -olvasó gyakorlatként fogjuk föl, ebből az evidensnek mutatkozó beállítódásból megint csak több minden következik. Az első és legfontosabb kétségkívül az, hogy kettős kiszolgáltatottsággal kell számolnunk. Az életrajzíró ki van szolgáltatva a nyomok számának, jellegének és relevanciájának: csak abból tud következtetéseket levonni, ami nyomként megmaradt, s mint ilyenhez hozzáférünk. Az életrajzíró, vagy valaki más előzetesen már megtalálta, rögzítette és így számba vehetővé tette a nyomokat. Aminek nincs nyoma, az elveszett, fölismerhetetlenné vált. De az életrajzíró nemcsak a nyomoknak van kiszolgáltatva: önmagának is ki van szolgáltatva. A nyomkeresés és -olvasás ugyanis maga is a tudásnak egyik nagyon speciális, bonyolult és sok tapasztalatot, sőt invenciót is igénylő formája. Ugyanazt a nyomot egészen más hatásfokkal képes értelmezni egy tapasztalt és invenciózus „nyomolvasó", mint egy hozzá nem értő. A nyomot igazában nem a szemünk, hanem előzetes kondicionáltságunk, tudásunk teszi láthatóvá. (Ezt a tényt, persze, lehet relativizáló célzattal bemutatni, s a nyomolvasás lehetetlenségének vagy önkényének bizonyítékául fölhozni. Ahogy gyakran teszik is. De valójában nem erről van itt szó. Az értelmezői tapasztalat, tudás és invenció, ha tetszik: „a nyelvi megelőzöttség" nem az önkény vagy nem-önkény tengelyen helyezkedik el, hanem az érvényes vagy érvénytelen tapasztalatok skáláját rajzolja ki. A részlegesen érvényes tapasztalat pedig nem az érvényes tapasztalat megszerzésének elvi lehetetlenségét mondja ki, hanem csak a megismerés fokozatosságára hívja föl a figyelmet.) Egyvalami persze tagadhatatlan: mint minden emberi gyakorlat, a „nyomolvasás" is lehet hibás. A tévedés semmiféle teoretikus pozíció elsajátításával nem zárható ki. Nem lehetek olyan elmélet birtokában, amely a puszta elsajátítás révén garantálja a tévedhetetlen gyakorlatot.

Minden nyomolvasás kikerülhetetlen gyakorlati kérdése, hogy egyenrangúak-e a fönnmaradt nyomok, vagy van valami latens hierarchiájuk, azaz - leegyszerűsítve a problémát - az egyik nyom fontosabb-e, mint a másik? Elvileg minden nyom ugyanarra vonatkozik, ugyanannak a megmaradt nyoma, nem tehetünk tehát közöttük elvi különbséget. A gyakorlatban viszont általános tapasztalat, hogy bizony a rendelkezésünkre álló nyomok (a hagyományos értelemben vett „források") nem egyenrangúak: van, amelyikből több, fontosabb és könnyebben tudható meg, s van, amelyikből alig valami, sőt „megszólaltatni" is nagyon nehéz. Ez, ha jól meggondoljuk, természetes. Minden nyom ugyanarra az összetett valóságra vonatkozik, de másképpen. így az, amire vonatkozik, könnyebben vagy nehezebben, „közvetlenül" vagy áttételeken keresztül érzékelhető belőle. Ám ennek tudomásulvételénél fontosabb annak szem előtt tartása, hogy mindenkor a nyomok (for30