Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 4. szám - Lengyel András: Az író-életrajz: egy ősi forma mai lehetőségei (Újabb lapok egy műhelynaplóból)
Lengyel András Az író-életrajz: egy ősi forma mai lehetőségei Újabb lapok egy műhelynaplóból 1 Azok a dekontextualizáló és deperszonalizáló tendenciák, amelyek a magyar irodalomtörténet-írás utóbbi két évtizedében meglehetősen erős pozíciókra tettek szert, s az intézményrendszeren keresztül egyre inkább meghatározzák a tudományos utánpótlást is, az életrajz lehetőségét teljességgel figyelmen kívül hagyják. Képviselői valami avitt, érdektelen, tudományos szempontból teljességgel irreleváns rekvizitumként kezelik ezt a kutatási területet. Hágiográfiát írni csakugyan nem célszerű - azok az életrajzok, amelyek így jellemezhetők, vallási, üzleti vagy politikai célzatú, tudományon kívüli produkciók. Elutasításuk teljességgel jogos. Ugyanakkor éppen e tudományon kívüli gyakorlat föltűnő hatékonysága jelzi, hogy az életrajzban van valami, ami valódi szükségletet elégít ki - olyannyira, hogy még visszaélni is érdemes vele. Ez érthető. Az életrajz: az egyéni élet története ugyanis végső soron maga az ember - vagy legalábbis az, ami mások számára belőle utólag hozzáférhető. Ez az összefüggés mindjárt két rendkívül fontos módszertani következménnyel jár. Az egyik: az életrajz nem szűkíthető le a műtől független, a műtől „megtisztított" életre, külső eseménytörténetre, az élet és mű kettősség logikája szerint. Az élet azzal együtt élete valakinek, hogy az ember műveket alkot, kifejezi önmagát, vagyis mentális reprezentációi tárgyiasulnak: mások számára is hozzáférhetővé válnak. Az életrajz, ha csakugyan életrajz, ennek az önkifejezésnek a figyelembevételéről, azaz értelmezéséről nem mondhat le. A másik következmény ennek éppen a reciprokja: a műalkotás, mivel az ember műve (s nem például valamilyen automatikusan működő, személytelen kombinatorika következménye), nemcsak előföltételezi az őt létrehozó embert, de csakis azzal összefüggésben, mint annak teljesítménye érthető meg. (A viszonyokra és mechanizmusokra való hivatkozás, bár realisztikus elképzelés, éppen az alapösszefüggést függeszti föl, így magát a viszonyok és mechanizmusok működését teszi megérthetetlenné, mitizálva azt, amit magyaráznia kellene.) Ennek az összefüggésnek a figyelmen kívül hagyása, bár megkímélheti az értelmezőt különféle bonyodalmaktól, s így csakugyan „kényelmes" eljárás, végső soron megengedhetetlen redukció. Valami nagyon bonyolultnak valami primitivizáló esetlegességre való leszűkítése, miközben elszigeteli azt mindattól, aminek létét és milyenségét köszönheti. Az életrajzírás persze, értelemszerűen, erősen meghatározott az életrajzíró emberfelfogásától, antropológiai előföltevéseitől: attól, hogy szerinte mi az ember, s amikor egyedi, konkrét emberről beszél, abban milyen emberalkotó komponenseket vél keresni és megtalálni. Ez, látszólag, a szubjektivizmus elemét viszi be az életrajzírásba, hiszen - tudjuk 27
