Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 4. szám - Lengyel András: Az író-életrajz: egy ősi forma mai lehetőségei (Újabb lapok egy műhelynaplóból)

többféle, viszonylag koherensen előadható antropológia létezik. Való igaz, itt sincs királyi út, s aki életrajzot ír, óhatatlanul „félreértelmez", hiszen van, amit fontosnak vél a rekonstruálandó emberi élet történetében, s van, amit nem. Az pedig, hogy ki mit vél fontosnak, a modem kor viszonyai között meglehetősen nagy szóródást mutat. A szubjektivitásnak ezt a tézisét azonban nem célszerű túlzottan erősre fogalmazni, mert megtévesztjük magunkat. Igaz, sok és sokféle az „elmélet", s az „érdek, mint a gazda, úgy igazgat", elvileg tehát nagyon sokféle interpretációja adható minden egyes egyedi emberi életnek. Ám ha nem helyezkedünk a „szabad", azaz önkényes értelmezés pozíciójába, hanem tudomásul vesszük, hogy értelmezésünk lehetősége eleve meg van kötve, hiszen igazodnunk kell az úgynevezett tényékhez, akkor azonnal kiderül, az értelmezés kínálkozó önkénye a gyakorlatban erősen leszűkül, elfogadható mértékűvé válik. A „tény", pontosabban a tények sorozata egy meghatározott összefüggésrendben tartja az értelmezést. S értelmezésemet e „tények" ha nem is kötik teljesen meg, hiszen sorozatuk nem maradéktalanul teljes és zárt, de mindenképpen körülhatárolják: meghatározott pályára helyezik.

Itt persze újabb problémával találjuk szemben magunkat: mi a tény, konkrétabban: mit tekinthetünk olyan konkrét mozzanatnak, olyan faktumnak, amely a tárgyból, a vizsgált életútból következik, s nem az értelmezői beállítódásom hozza létre? Az „elméleti" válasz ma az, hogy ilyen tény nincs, minden tény: konstrukció, s a ténynek vélt konstruktumot maga az értelmező hozza létre, az értelmező matrix megteremtésével. Ez a vélekedés kétségkívül nincs minden alap nélkül: a tények konstruktum volta nehezen tagadható. De az adottság és az értelmezés ilyen fölfogása megint célirányosan túlfeszített, sőt maga is meghatározott érdekeltségű elméleti konstrukció eredménye. A (filológiai) gyakorlat ugyanis maga jelzi, hogy mi az értelmező „szubjektív" konstrukciója, s mi a számunkra adottságként létező. Lehet, hogy nem tudom megadni például a kés egyetlen, mindenki számára minden körülmények közt elfogadható meghatározását, de ha a késnek nem a markolatát, hanem a pengéjét markolom meg, a kés azonnal figyelmeztet kés voltára: észreveszem a tény és a konstrukció különbségét. S ezt a különbséget a mégoly megalapozott határozatlansági elv és elmélet sem teszi nem létezővé - legföljebb határok közé szorítja. Magyarán, a tények egy bizonyos köre önmaga ad magáról, mibenlétéről hírt, s ha az értelmező nem az elmegyógyintézet lakója, ezt a realitást képes is érzékelni, fölfogni. (A probléma az önmagukat megjelenítő tények körén túl kezdődik, hiszen ott már e tények absztrakt módra fölfogható relációival, hatásával stb. szembesülünk.)

Mindazt, ami viszonylagosításra csábítja a teoretikus észt, ma már, ha akarnánk sem tudnánk figyelmen kívül hagyni. De a teljes fegyverletétel olyan luxus, amelyet - önmaga fölszámolása nélkül - a „szakma" nem engedhet meg magának. A szakma maradék presztízse is elvész, ha föléli a teoretizáló gyakorlat, amely mindent, így önmagát is dekonstruálva, lehetséges funkcióját szünteti meg. Ha dogmatikusan kötődünk valamely divatos, de efemer „elmélethez". A cél inkább az lehet, hogy tudomásul véve valóságtalanító korunk valóságtalanító mechanizmusainak tényét, megőrizzük legalább a realizmus minimumát. Azaz kialakítsunk (újrafogalmazzunk) egy olyan módszertant, amely elhagyva hajdani naiv előföltevéseit, de őrizve a megismerés lehetőségeinek tudatát, magából a kínálkozó empirikus anyagból próbálja megérteni, hogy mi is történt s történik a kései modernitásban, s e történésekben mi volt, illetve mi ma a szerepe az egyes embernek, s mi az egyes emberek tevékenységéből föléjük emelkedő emberi viszonyoknak. A misztikus Isten vagy az absztrakt törvényszerűség embereken uralkodó hatalmának tételezése kétségkívül lehetséges föltevés, de igen kevés problémára ad használható magyarázatot: az ember ugyanis - bár ez nem föltétlenül írandó javára - maga is alakítja életét és világát, s a „külső", „idegen" hatalom (akár Isten, akár törvényszerűség) csak annyiban alakítja „önállóan" az ő életét, amennyiben - félreértve lehetőségeit - aggály28