Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 4. szám - Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

mennyit iszom. Kinéztem az ablakon, ragyogó fehér virágok fedték be az akácfákat, meg halványkékek, a rendelőben is éreztem az illatukat. Bolondulásig, ez a szó jutott eszembe. Azt kérte, ne igyák egy hónapig, bénultan ültem, mint aki oltásra vár, és látja a fecskendőn túlcsorduló mérget, savas fájdalom szaladt végig az izmaimon, egy hónapot túl sem élek. Azt mondtam, persze. Kimentem a rendelőből, leültem az utcai padra, diákok kopogtak végig a járdán, hosszú fehér botokkal verték a padka szélét, véget ért az intézetben a tanítás. A fürtös akácvirágokat néztem, az öreg utcában öreg fák álltak, a kúriák, villák, kastélyházak udvaráról jött a mézédes illat, micsoda mennyei séta lehet ez vakon, gondoltam, behunytam a szemem, de nem éreztem jobban semmit, pedig talán többféle virágillat is keveredett ott, nem csak akác, orgona és aranyeső. Idén nem volt tavasz, csak egy betoppanó nyár, egymásra folytak az időrétegek, az akác és az orgona. Egy világtalan lány állt meg a pad előtt, megütögette az ülőlap szélét, szabad? Igen, feleltem, és azt szerettem volna tudni, hogy érezte meg, hogy itt vagyok. Annyira jólesik a napsütés, mondta. A fény felé fordult, levette a szemüvegét és nyitott szemmel belenézett a napba. Behunytam a szemem, próbáltam én is irányba fordulni, de még a csukott szememen át is annyira égetett, hogy nem bírtam. Aki vak, az nem sötétet lát, nem lát semmit. Ekkor lettem nyomozó. Nem önszántamból, nem nyomozónak lenni sokkal kényelmesebb dolog, nem nyomozónak lenni felelőtlenség, mert a nyomozók önmaguk után mennek, saját magukat kergetik, a nyomozók maguknak hagynak nyomokat, hogy aztán kínnal-keservvel megfejtsék saját jeleiket. Aki egyszer nyomozó lett, többé nem lehet nem nyomozó, de ez nem jelenti azt, hogy bármit is megfejt, kiderít, bármi is világosabb lesz munkája nyomán. A nyomozó kérdéseket tesz föl, következtetéseket von le, de a játszmának, a játékkal ellentétben, nincs vége, mert újabb jeleket hagy magának - a folyamatosság a rendszer lényege.

Nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. A lélekmosdatás után biztos voltam benne, hogy szükségem van minden szilánkra, de azt is tudtam, tágan kell mozognom, nem maradhatok magamhoz közel. A Varsó utca árnyában álltam, mikor eszembe jutott egy egészen kézenfekvő ötlet: előkeresem Juszti mama önéletírását! Harsogóan zöld volt a lomb, fáztam a hűvösben, a lombemyő elvett minden fényt, elképzeltem magam, a Varsó könyökéből fölnéztem az égre: a tömbházak között voltam, akár egy göröngy, egyre távolabbról néztem, de nem tudtam olyan messziről, hogy a telep benne legyen. Nem a horizont volt szűk, nem azért. Úgy van ez, mint a budai hegyekkel. Amikor a piactérre állok, messze, az út végén, a Duna túloldalán a hegyeket látom, de a hegyek nem eltakarják a kilátást, hiszen, ha nem lennének ott, nem látnék olyan messzire. A hegyek látszanak. így van a múltam és köztem is: a valóságos távolság nem számít, vagyis éppen a távolság miatt tudom, hogy bennem van.

Nehezen betűztem ki a kézírását. És bosszantott a sok következetlenség. Aztán: imádtam olvasni. Tucatszor végigrágtam, ahogy a végére értem, kezdtem elölről, mint valami szent szöveget, melynek már nem is az értelme volt a fontos. Közben figyeltem magam, hol dobog jobban a szívem, melyik részt unom, mely mondatoknál szorul el a torkom. Minden jel és üzenet, csak meg kell fejtenem, mi van benne.

17