Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 4. szám - Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz
Egy telepen születtem, pusztai telep, nem messze a falutól, a telepek akkoriban tűntek el, olvadtak be, mikor én voltam gyerek, a telepeknek a nyolcvanas évek közepére vége lett, én meg eljöttem, és sokféle helyet kipróbáltam, mielőtt idekerültem a kerületbe. Mint egy tenyér, olyan nekem a telep, nem az én tenyerem, hanem egy termetes, kérges tenyér: az életvonalban megül a por, mint a sírkövek vésett betűiben. A telepnek teste van, fáj neki, sajog, a telepet elhoztam magammal, a telep az én testem is, mint régen az úttörők nyakkendője - a sok kicsi vörös háromszög a nagy vörös zászló szétszabdalt része. így része az én testem a telep testének. A gyári oldal házai mögött - innen a forgós tetejű, holland típusú szélmalmon, túl a sportpályán meg a lődombon - a gyár parcellái kezdődtek. Áztató tavak, csupa szigetes, nádassal benőtt láp, szűk csatornák, átfolyások, füzes mocsarak és akácokkal szabdalt ingoványok, mindent beborított az ázott kender barna bőre, csupa halott víz volt az, a gyaloghidak, deszkacsapások egy dermedt világ labirintusába vezettek. A tavak a gyár és a földek között voltak, a tavakon túl házformára rakták a kenderboglyákat, akkora boglyaházak magasodtak ott, mint benn, a telepen, a vályogból vert valódiak, és körülöttük, akárha indiánsátrak lennének, kévébe kötve száradt a friss szár. A kendert kis nyomtávú szamárvasúttal hordták, sosem értettem miért, de nem csak platókon, de csillékben is, szamarak húzták a billegő kocsikat meg a platós hosszú vágányokat, azok elé akár négy-öt állatot is befogtak. A tavakon innen magasodtak a gyár kegyetlen kéményei, ontották a füstöt, esős téli napokon megszorult a szürke, kenderszagú szmog, és levegőt sem lehetett kapni. A grófi oldal házai a temetőnél kezdődtek, azért nevezték grófinak, mert egykoron a Károlyiak szérűskertje volt: megsüllyedt, letaposott terület, hátul a gépállomásig, a téesz-csatornákig és a termáltavakig tartott, melyek egy balul sikerült próbafúrás után maradtak a határban. Évekig senki sem törődött vele, hogy ömlik a forró termálvíz a földekre, aztán befogták, és előbb üvegházakat fűtöttek velük, és csak utána folytak ugyanoda. Hal, béka ebben sem élt meg, elborított a halott ví? mindent, kilométereken át, ameddig a szem ellát, gőzölgött a határ. A telep szélén volt az állomás, vonat a gyárba jött, de napjában egyszer személyvagont is csatoltak rá, és ott volt a fűrésztelep, emerről meg, alig húsz perc járásnyira a falu. így nézett ki a gyerekkoromban, ez volt az én telepem, pontosabban nem ez, mert ezek csak tárgyak, jelek a térképen. A telep inkább a rendet jelenti, és az ottani rendet én örökké magamban hurcolom. Pedig nem egyformák a telepi emberek! Egy család sem ugyanolyan, még a régi, alacsony homlokú telepiek is különböznek, hiába sok az alacsony, görbe hátú, keserű asszony, meg a gyári férfiak, akik fulladósak és korán halnak a kenderportól. A gyári oldalon laktunk, együtt a nagyszülőkkel, a nagybátyámmal, a nagy- nénémmel, és szeretők, férjek jöttek-mentek, kétszobás, minden komfort nélküli vályogház, szinte összezsúfolódtunk, ha mindenki hazaért, csak a kert volt tágas meg az árnyékos gang. Ritka volt a csönd, a nyugalom, ezért is emlékszem, hogy milyen különös délelőtt volt az, merev és mozdulatlan. Ketten voltunk otthon Juszti mamával. Kinn ültünk a gangon, ahonnan kiláttunk a kertbe, július volt, nyár dereka, a dinnyeérés szezonja, mama megszegett egy érett, illatos sárgadinnyét, és megkérdezte, kérek-e hozzá kenyeret. Az almához is finom, de 18
