Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 4. szám - Szabó Gábor: Április 14., mint június 16. (Esterházy Péter 60. születésnapjára)

eggyé ebben az obrazcovi képzetkörben, ahogyan az Egy nehéz nap... játszik el szülés és születés, szerző és szöveg, világrajövetel és pusztulás, eredet és utólagosság kategóriáinak újrarendezésével. Még egy, kissé talán bizarmak tűnő kapcsolatra térnék ki a szovjet bábművésszel kapcsolatban. Jelesül arra, hogy utolsó, 1989-es beszédében a nem feltétlen az Esterházy-próza emlőin nevelkedett Kádár János csapongó gondolattársításai közben maga is többször utal Obrazcovra, mégpedig vélhetően egy hasonló szimbolikus térben mozogva.

Izgalmas, ahogyan a felelősségével sikertelenül elszámolni próbáló, homályos képekben, zavaros utalásokban fogalmazó Kádár minduntalan vissza-visszatér a bábos említéséhez: kimondatlanul is a „ki-kinek volt bábja?", „milyen szálak mozgatták a rendszer mechanizmusát?", „bábos voltam-e vagy puszta báb?" színpadi metaforikával fedett hatalomtechnikai kérdéskörét feszegetve. (Kádárban talán Obrazcov önéletírása, Az emlékezés lépcsőfokain című kötet indíthatta el a bonyolult tudattalan képzettársítások szövevényét, ahogyan az Egy nehéz nap... is olvasható az emlékezet lépcsőjárataiba történő leereszkedésként.)

A szubjektum pozicionálása, a test anatómiájának megformálása Esterházy hírekből összemontírozott szövegében egy ideológiai mechanizmus hatása és reprezentációja, amiképpen maga az emlékezés aktusa is - ami a szöveg időbeliségét az irónia szempontrendszerén keresztül értelmezi újra - sok tekintetben szintén ideologikus. Például azért, mert alapvető jellegzetessége a szelekció, amely már előzetes értékítéletek alapján preformálja az emlékezet anyagát, és mert a majd megőrzésre érdemesnek ítélt múlt különböző elemei szintén csak egy értékhierarchia részint ideologikus rendező elvei szerint állhatnak össze elbeszélhető történetté.

Esterházy életművében az emlékezés - és ezen keresztül az ideologicitás működésének kérdése - központi szerepet tölt be, szövegeinek a poétikailag újraformált emlékezés mintegy a nyersanyaga.

Irodalomfelfogása Musil azon elképzelésének továbbgondolása, mely szerint az irodalom voltaképpen azzal a formai és tartalmi tradícióval azonos, melyet magába olvasztott, így hát természetének konstitutív alkotója az emlékezet és (meg)idézés. Esterházy prózájának önéletrajzisága talán innen, az irodalom emlékezetként történő felfogásának egy olyasféle radikalizálásából is eredeztethető, melynek során a szöveg (szerzője) a saját függőségi viszonyaival való lázas számvetést is végezve, bármiről is szóljon, mindig a maga történetét írja.

Esterházynál ez nem csupán a szövegemlékezet reprezentációját jelenti, hanem annak a szubjektumnak a folytonos újraalakítását is, aki az emlékezés időbeliségében ideologémák, kulturális kódok, kontextusok metszéspontjaiban formálódik. Az Egy nehéz nap.... esetében a születő „én" és az őt mintegy kitermelő kulturális, ideológiai tér egymásra utaltsága egészen világosan jelentkezik.

Ugyanakkor a kultúrát átjáró össztársadalmi rendszerek itt hangsúlyozottan mediális közvetítettségük - újsághírek - révén, azaz már eleve értelmezett formában jelennek meg, amit aztán az utólagosság privilégiumát élvező szerző/emlékező hatalmi gyakorlata a maga értékkategóriái szerint értelmez újra.

E többszörös, ellentmondásos relációkat is kitermelő közvetítettség mint az eredet és a hatás szubjektivációs technikáinak modellje Esterházy prózájának gyakran és sokféleképpen poetizált eseménye. Az ezek nyomán teremtődő referenciális zavar így tulajdonképpen a szubjektum átlátható tisztaságára, autonómiájára, függetlenségére vonatkozó kétely szemantikai jele.

Az Egy nehéz nap... lendületes iróniával jeleníti meg a mindenkori szubjektum függőségi viszonyait, az eredet heterogenitásának kulturális, történeti, ideológiai meghatározott10