Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 1. szám - Miklya Luzsányi Mónika: Farkasidő
nem érezhetett, az ura egy ütéssel végzett vele, csak a szemébe ült ki az értetlen rémület, aztán lassan elveszítette fényét, ahogy lehanyatlott. Járt a csontozókés, bordák, szegyek, hasítékok, hiába véreztette ki jól az ura a jószágot, jutott abból a kötőkre is, estére megbámult, megkeményedett, tudta, nehéz lesz kimosnia. A kutyák nyalták a véres havat, fel-felmordultak örömükben, ha eléjük hullott egy darab nyesedék. Vállára vette, úgy vitte be a húsokat, akasztotta fel a mészárszékben a szegre, a láncos kampókra, melyiknek hol volt a helye. Úgy érezte, a karja kiszakad, ólomból a vállai, a magzat meg nem nyugodott, rúgott, vágott egész nap, mintha valami nagy ellenséggel küzdene. Estére már homályosan látott, érezni is alig, csak a nyers faggyú meg a vér szaga maradt meg benne élesen, meg ahogy hirtelen táncra perdülnek az oldalasok, szegyek, vörös, fehér izomkötegek, kitárják szárnyaikat az ég felé, úgy szabadulnának el, tépik láncaikat, hogy meneküljenek. Másnap ugyanez, aztán megint, egybefolytak a napok, mint az összetaposott havon a vér. Hirtelen lepte meg a fájdalom, vörös rózsa nyílt a kötőn, csöppnyi bimbó csupán, de egyre nőtt, mire kibomlik, sötétlila, bíbor madár. A kötőt se tudta levenni, a csizmát se tudta lehúzni a lábáról. Görcsbe rándult a teste, a gyerek meg, mint a kő, olyan súlya volt. A bába épp hogy fel tudta fogni, amikor kiszakadt belőle. Látta a szemén, nem sokat bízik hozzá, hogy megmarad, spirituszt készített gyorsan, abban akarta megfürdetni a csecsemőt, hátha segít életet lehelni bele. Egy tiszta konyharuhába tekerte a kicsit hirtelen, úgy adta az apja kezébe, vigyázzon rá, míg elkészíti a fürdővizet. Fájdalmai megszűntek, csak a láz kúszott lassan fölfelé, elöntötte a hasát, mellkasát, de még nem engedett, nem adta át magát neki. Nézte az újszülöttet, fiú, szinte eltűnt az apja hatalmas tenyerében, véres, vörös húscafat, belőle szakadt ki az imént, alig nagyobb a koncnál, mit a kutyáknak odavetnek csontozáskor. Meg akarta várni a fürdetést, karjára venni a gyereket, de erősebb volt a láz, leverte a lábáról, mire odahozták neki. Csak a vért látta akkor is, a vért a pólyán, ágylepedőn, a mészároskötőn, ahogy egyre nő, színe bíborra vált. Azt mondják, kiáltozott, szorította magához a gyereket, moje zlatko, moje zlatinko, a kutyákat követelte, hogy eresszék el őket, zárakat, lakatokat ajtóra, kapura, be ne törjenek a csikaszok a házba. Vizes ruhát hoztak, azzal mosták az arcát, jeget tettek a mellére, úgy nyugtatták, békés vidék ez, nincsenek erre farkasok, nincs erre hegy, völgy, ahol megbújjanak. De ő csak szorította magához a gyereket, hiába beszélnek, tudta, itt vannak már, beszöktek a faluba, a házak közé, nyaldossák a havat a mészárszék udvarán, koncot keresnek, véres húscafatot, hallja mindenki, aki nem süket, hogy vonítanak. Fáradt ma is. Nem tud aludni. Tenyerét a falra tapasztja. Jeges hideg járja át az egész testét. Lassan kúszik végig az ujjain, a karjaiba belemar, szorítja a mellkasát, szívét, de ő nem enged. Nekifeszíti tenyerét a falnak, ide be nem jössz, innen semmit el nem viszel. De hiába, a nádasban újra felvonít a szél, lassan lopózik közel, már benn jár a falu házai között, itt van az udvaron. Vérszagra jön, megérzi messziről. 15
