Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 1. szám - Miklya Luzsányi Mónika: Farkasidő

A koncot lesi.

Körbenyaldossa a vörös havat, de jól nem lakik, motoz, keres tovább, nekiszalad a ház falának, ostromolja vadul, nem nyughatik, utat talál magának mindenütt, bebújik az ablak résein, a fal repedésein, a kéményen, a kulcslyukon, megleli a véres kötényt, a holnapra előkészített húsokat, a csillagos üsző szegyébe kap, aztán fut tovább, keresztül a házon, bebújik a küszöb alatt is, véresen cseppen el a nyála az ágya előtt. Ott vonít a fülében egész éjszaka, ő meg alkuszik vele, itt vagyok, engem vigyél vagy az uramat, minket előbb, de ne bántsd az én kincsemet.

Reggelre lekushadt a nádi szél, farkát behúzva iszkolt vissza a csikaszok közé, mintha nem is járt volna erre még soha. Az asszony nézte a mészárszék udvarán ragyogó havat, az üsző vérének nyoma sincs, felnyalta minden cseppjét az éjszaka. A kötőket kimosta, mire jöttek a falubeliek a székbe, már ott lógtak a kötélen, fagyott mereven, mint megannyi halotti zászló. Míg mérte a húst, ki-kilesett, a keze is megállt néha, hallgatta, nem támad-e fel a dunai szél.

Tudta, nem felejti jussát.

Az ígért koncért visszatér hamar.

16