Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 3. szám - Sándor Iván: A történet kezdete (Egy új regény első mondatainak anatómiája)

azt, hogy ők maguk is öltek. Az emlékezet felejtésre lett ítélve. Idézik Freudot a háború első éveiből: „Maga a tudomány is elvesztette szenvedélyektől mentes pártatlanságát; végsőkig elkeseredett szolgálói is fegyver után kutatnak, hogy az ellenség legyőzéséhez hozzájárulhassanak. Az antropológusnak elfajzott, csekélyebb értékűnek kell nyilvánítani az ellenséget, a pszichiáter ugyané tekintetben elmebajról, lelki zavarokról kényszerül beszélni."

Soroltatnak a szerzőpáros példái arról is, hogy már akkor többről volt szó, mint a civilizációk háborújáról. Megjelentek a „szembenálló fajok" küzdelméről szóló elméletek. A franciák szerint a németek a francia „faj" meggyengítésére indították a háborút, a pángermán elmélet teoretikusai pedig garanciákat kerestek arra, hogy az ország „etnikai testét" győzelemre vigyék. Éledeztek a faji ideológiák.

Gyűjtögettem tehát jegyzeteimet az első regénymondatokhoz.

Még tovább a visszaúton.

Újraolvastam Sámuel Beckett Godot-ját. Feltűnt Vladimir néhány mondata, amire tudtommal nem figyelt fel a Beckett-recepció: „...már csak egy rakás csont volnál... sok az egy embernek... régebben kellett volna erre gondolni, egy örökkévalósággal ezelőtt, 1900 körül..."

Beckett soha, sehol nem határozta meg a konkrét történelmi időt. Még az erre utaló ajánlatokat is elhárította. „Hagyjon már békén ezekkel az időre vonatkozó kérdésekkel - mondatta ugyancsak a Godot-ban. - Nincs semmi értelmük." Az 1900-as éveket mégis megjelölte.

Amikor idáig jutottam, a másodperc tört része alatt megláttam az egész regényt. Pontosabban: a regénykezdő mondatokat és az öt részre tagolt kompozíciót.

De ennyi (is) kevés.

A regénynek irányító eszmére van szüksége.

Először arról, mit láttam meg a másodperc tört részében.

Aztán az irányító eszméről.

Hajnal.

Átszivárog a sötétség. A reggelbe. A délidőbe. Az alkonyba. Az éjszakába, az újabb hajnalba.

Elbizonytalanító gomolygás a Mame partján.

A francia huszárcsapat vágtában.

A kardok kirántva a hüvelyükből.

Mintha a domboldalon, az erdőn túl a szürkületben váltana a csapat ügetésből vágtába. Mintha nem a zivatarban felcsapó sárban, hanem mindent elárasztó mocsárban küszködnének a lovak.

Magasra emelt karddal zúdul előre a csapat. Néhány állat felbukva maga alá temeti a lovasát.

O maga is mintha nem mérhető idő óta ülne a nyeregben. Mintha bronzpajzsokat maguk előtt tartó hatalmas pallost emelő, súlyos vértezetű, évszázadok óta nyargaló fantomlovasok sorában vágtatna, előírás szerint lova nyakába hajolva, a kezdetét nem látható s véget nem érő háborúban, s nem az előtte vágtátokat

5