Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 3. szám - Sándor Iván: A történet kezdete (Egy új regény első mondatainak anatómiája)
újabban kezd foglalkozni azzal, hogy ama szakadék megnyílásának előzményei a száz év előtti időkbe vezetnek. Guglielmo Ferrero az 1924-ben írt Az ókori civilizáció bukásaban feltette a kérdést, hogy milyen volt a Római birodalom végóráiban és milyen a huszadik századi első Nagy Háború omlásakor a civilizáció teherbíró képessége. Elbírta-e a hatalmi-katonai-gazdasági-nemzetiségi összecsapások következményeit? Analógiákat látott abban, hogy miért nem bírta el. Az Európát nagy részben uraló három hatalmi formáció, a Hohenzollerek, a Habsburgok és a Romanovok államberendezkedésének összeomlása nyomán keletkezett űrt a római civilizáció bukása utáni zavarvilághoz hasonlította. Ismert: a vákuumba a totalitárius-féltotalitárius államalakzatok nyomultak, és Közép-Európában a század végéig hiányoztak azok a keretek, amelyekben stabil demokratikus berendezkedések alakulhattak volna ki. Terepünk ma újra zavarzóna, és nem zárható ki a visszacsúszás a demokrácia nyugatias-civilizációs formációinak érvényesítése helyett a múlthoz hasonló világba, amely az első világháború tektonikus mozgásai után nem rendelkezett olyan demokratikus bázissal és eszményekkel, amelyek útját állhatták volna a lakosság megtévesztésének és a bekövetkezett újabb katasztrófának. Ennek múltbeli következményeiről írja Gyáni Gábor (Forrás, 2009. július-augusztus): „...olyan megrendítő tapasztalatokkal szolgált a (huszadik) század, amelyek megemészthetetlennek bizonyulnak... a helyzet már az első világháborúval bekövetkezett, töményen mégis a második világháború produkálta, [de ez első háború már] két dolgot előrevetített a 20. századból: a féktelen erőszak elhatalmasodását, sőt annak kultuszát, valamint ezen valóságos emberi pokol utólagos értelmezhetetlenségét, szellemi-lelki fel- dolgozhatatlanságát." Idézi Stéphane Audoin-Rouzeau és Anette Becker 1914—1918 az újraírt háború című munkáját, amely szerint az első világháború egyetemes dimenziói révén „olyan kérdésfeltevés iskolapéldája lett, mely a történelem lényegét kutatja: ez pedig a halottak terhe az élőkön ". A francia szerzőpáros a dokumentálás-értelmezés-fogalomteremtés útján felkínálja a lehetőséget, hogy az ezredfordulón visszatekintsünk 1914-1918 harci erőszaka, a húszas-harmincas évek politikai erőszaka és az 1939-1945 közötti háború erőszaka közötti kapcsolatra. Vajon nem az első világháború tapasztalata volt-e a huszadik századi totalitarizmusok alapja? - kérdezik. Mert abban, ami a húszas évektől következett, nemcsak a fasizmus és kommunizmus eszméiről volt szó, hanem az első háború négy éve alatti „vad szenvedélyek vonzerejéről, amelyek hatással lehettek a Nagy Háborúban született »új emberekre«. Éppen ezeket az új embereket akarták a totalitarizmusok fölemelni. Ezeket az új embereket, akik - tudjuk jól - nem haboztak aztán átvedleni gyilkosokká". 1914 és 1918 között például kilencszáz francia és ezerháromszáz német halt meg naponta. Miközben a harcokban azt sem lehetett tudni, hogy ki kit ölt meg, rögzült Európa különböző harcterein a „névtelen halál" gondolata. Az utódoknak aztán könnyebb volt elfogadni, hogy a nagyapákat, apákat megölték, mint 4
