Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 2. szám - Tóth Ákos: Minden esti kérdéseink (Új könyvek Babitsról)
lejegyzett anekdotát, élő beszédet (Kányádi Sándor: A matróz öröksége?), Babits-ihlette rajzalbum- előszót (Parti Nagy Lajos: Zenit és nadir), Babits-versválogatáshoz készült ismeretterjesztő, kedvesen agitatív utóhangot (Lackfi János: Kabátdobós, kalaphajítós) és még sokféle, a megjelenés eredeti helyét és idejét tekintve különböző - a kötetben mindegyre elhallgatott, fel nem tüntetett - kontextussal rendelkező, alkalmiságú művet. Az olyan jelentős, és immár több évtizedes pályát maguk mögött tudó alkotóknál, mint Juhász Ferenc vagy Lator László, mindenképpen jelezni kellett volna a kötetben szereplő szövegek keletkezésének dátumát (Juhásznál: 2008; Latornál: 1983), hiszen a Babits művészetéhez való viszonyuk egy-egy sajátos, időben kimerevített pontját jelöli meg az idézett verspróza és vers, melyet korántsem tanácsos a gazdag életművek teljes, a XX. századi Babits-polémiával együtt haladó időszakára ráolvasni. A sok szempontból érthetetlen és meg sem indokolt válogatás leginkább talán mégis hiányaiért vádolható. Az utolsó néhány év magyar irodalma (főleg költészete) igen-igen gyakran reflektál Babits-élményére, olykor jelentős művekben örökíti meg a Nyugat Babits révén is folytathatónak, folytatódónak mutatkozó hagyományát. Az erdélyi Farkas Árpád Babitsolása kinek nem idézi emlékezetébe Kovács András Ferenc 2001-ben megjelent, azóta kötetbe is felvett (Téli prézli, 2001), hasoncímű nagy versét? És hogyan hiányozhat bármilyen, a kortárs magyar irodalmat lefedni kívánó szöveggyűjteményből az a Tandori Dezső, aki a tavalyi évben (de pályája során) több alkalommal is közölt emlékezetes versdarabokat a Babits előtti hódolat jegyében, s akit egyébként az Ottlik-féle, Babitsra visszamutató „Másik Magyarország" legnagyobb jelenkori dalnokának nevez a kötetben Komis Mihály (1. Babits hiányában című írását)? A sor sajnálatosan hosszan folytatható lenne, de meg kell említenünk, hogy magas elvárásainkat nem csupán ennek a mostani kötetnek a nyilvánvaló fogyatékai okozzák (azok inkább csak kiemelik), hanem az a tény, hogy minden Babitsra emlékező irodalmi antológiának, gyűjtőkötetnek meg kell birkóznia azzal a nagy előpéldával, amit az 1941-es, Illyésnek a halálhír aktualitásához, katarzisához példás gyorsasággal és színvonallal kapcsolódó Babits Emlékkönyve képvisel. Kelevéz Ágnes egyenesen a magyar irodalmi emlékezéskultúra etalonjaként nevezi meg a kötetet, olyan ritka szellemi és technikai teljesítményként, mely a megszólítás és a beszédhelyzet tisztázásának köszönhetőn a személyes jellegű és az összeadódó, a megrendültén közösségi búcsú dokumentumaként és mani- fesztumaként egyszerre olvasható. A végakaratot és örökséget valóra váltó jövő idő s az abban vállalt felelősség mellett egyként tett hitet számos alkotó és egy egész kultúra. „Volt két hét augusztusban - örökíti meg az eseményeket Szabó Zoltán -, mikor szinte minden valamire való magyar író Babits Mihály tiszteletére dolgozott. Szinte ijesztő volt ez a lázas készenlét, ez a csendes, elszánt bravúr." (Kelevéz, 251.) Nemde valami ehhez hasonlító, ehhez a nagy gondolatmunkához és ráhangolódáshoz mérhető igazi együttműködésre várunk, még ha lehetetlenül is, ha Babits-problémáink sodródó, megoldatlan, máig ellentéteket szülő sorára tekintünk? De miért is lenne lehetetlen mindez? Hisz minden újabb ünnepnap előhozza ismert/ismeretlen gondjainkat, de „hétköznapi ünnepeinken", a minden esti kérdezés képzelt - nyugodalmasan hosszú és sohasem késő - óráiban is megkísérelhetjük a válaszadást. Míg tényleg nem lesz késő. 93
