Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 12. szám - SZÁZÉVES A KECSKEMÉTI MŰVÉSZTELEP - Bacsa Gábor: A borzalom, a fajok eredete és a fantázia (Benes József „Figura-albumáról”)
Benes, aki a bácskai tájat, otthonát több képén is a látóhatár végéig felszántott termőfölddel azonosítja, a pusztítás nyomán sarjadó élet tapasztalatát számos más alkalommal is hozzáférhetővé teszi. A szörnyű test birtokában együgyűen mosolygó, a sivatagi tájban egyedül álló, talán a párologtatás csökkentése végett összeszorított alak, az egynemű festékréteg elrontása nyomán megszülető figura, vagy az összenyomorítás nélkül talán ábrázolhatatlan, megfoghatatlan lény: mindegyikük a rongálással összekapcsolódó élet képzetét jeleníti meg. Problémát jelent azonban ezek tisztázása után az egyes esetek okainak meghatározása. Egy allegória kinyomozása, a kép motívumainak visszafejtése segít megnyugodni, pusztítás helyett term(el)ésnek, műtárgynak látni a produktumot, így adódhat a magyarázat, miszerint a nyúlványai miatt szaxofonra emlékeztető alak bizonyára az ember(!), emberi test instrumentum-jellegét, valamely cél elérését biztosítani hivatott karakterét szimbolizálja. Azért olyan a test, amilyen, mert ebben a formában jó valamire. Ugyanezt sejteti a harisnyás burkolata és sajátos hajlása okán végtagot idéző test képe. Vagy: a tenyér redőzetét a teste mintázataként megjelenítő alak egy külső erő, hatalom, létező vagy létezők egy csoportjának (társadalmának) lenyomata, ezek teremtménye. Esetleg: a vonalakkal, fűzőkkel, rovátkákkal, szervkötegekkel szekcionált test mérhető, ellenőrizhető, irányítható. A sorozat ezeknek az (újdonság, döbbenet viszonylatában) megnyugtató magyarázatoknak, kisebb szabályoknak a levezetését nagyobb távolságokat áthidaló ismétlődésekkel szolgálja, illetve azzal, hogy elhelyez a nemiszerv-párok okán fajt, azaz kialakult tulajdonságcsoportot sejtető figurapárokat. De vajon mit lehet/kell kezdeni az egyes párokra, néhány elemből álló ismétlődésekre alapozott megállapításokkal, ha különböző fajokhoz tartoznak? Hogyan lesz egységes „ok-osság", rendszer a helyi érvényű, s így végeredményben rész-/féligazságokból? A felületek szemlélése a felszínesség, felületesség gyakorlatát teszi felismerhetővé. Erre a hozzáállásra az jellemző elsősorban, hogy az alapvető sajátosságok másodlagosak számára a felszínen találhatóakkal szemben. A különbség csak az egyedek szintjén létezik, a fajokén nem. Csak egy faj van, vagy még annyi sem. Pedig lehet, hogy az adott egyedek azért különülnek el egymástól az adott módon, mert a fajuk definitiv jegye az egyedek különbözősége, illetve adott módon megvalósuló divergenciája. Egy az album vége felé található képen az alak egy különös térbeli képződmény viszonylatában ismerhető fel: egy szalagra, mely körbeveszi őt, madzaggal rá van erősítve egy lemez, amely a lábak mögé lóg, a kép síkjával párhuzamosan, de mögötte. Az is kivehető, hogy ez a különös szerkezet másképpen is összeállhatna, hiszen az aprólékosan szekcionált kör alakú szalag bármelyik elemére rá lehetne aggatni a látvány kialakulásáért felelős síklemezt. A fajok és egyedek, a makro- és mikroviszonylatok eme allegóriája a teljesség, az általános érvényűség gondolatát a vörös és zöld komplementerpárosának alkalmazásával is sejteti. Annak gondolata is felvetődik, hogy ez az alak, melyből a néző hajlamos, sőt kénytelen faji tulajdonságcsoportot elgondolni, eltűnne, amint más elemekhez kapcsolódna a nézőpont. Hasonló következtetést kockáztattat a textúrájával túlzott nagyítású fotókra emlékeztető képpáros. A pixeles kép a magas felbontású reprezentáció következménye, amely - szemben az alacsony felbontással - nem a képelemek összemosásával, hanem egymástól történő eltávolításával eredményez „tökéletlen" képet. Az angol kifejezés (high definition) ismeretében azt is el lehet mondani, hogy az alakok vizsgálata időnként (mindig) az atomok szintjéig igyekszik leírni és rekonstruálni a látványt, így a későbbi és korábbi tapasztalások besorolásához rengeteg támpont születik meg. A páros egyik képén egy a figuránál jóval nagyobb testet sejtető árnyék is látható, azt jelezve talán, hogy a vizsgálódás tárgyát képező jelenség kijelölése valóban túlzás, ha a lehetőségeket, azok kézenfekvőségét tekintjük. A digitális tematikát tárgyaló másik képpár egyik darabján éppen az ellenkező eset található: hiányzik a sorozat sematikus alakja, s 118
