Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 12. szám - SZÁZÉVES A KECSKEMÉTI MŰVÉSZTELEP - Sümegi György: Zárójelentés kecskeméti művésztelepi kutatásaimról
nagybányai, majd párizsi és szentendrei, ilyen nemű művei születése közt jöttek létre. Alföldi városképek ezek a kecskemétiek. Perlrott változatos nézőpontokból (szemből föl- magasítva-kiemelve, oldalról vagy hátulról) úgy mutatja be az 1910-es évek Kecskemétjét, mint vonzó urbsot, szinte nagyvárost. Vagyis a mezővárosi polgár nagyszerű, formátu- mos, a korábbi szerényebb látványokat meghaladó vizuális együttesekben ismerhetett önmagára, helyezhette Perlrott festett Kecskemétjébe önmagát. Különös paradoxon, hogy míg a millenniumtól az első világháborúig rohamosan építkező új Kecskemétnek e fontos művekben megszülethetett az ikonográfiája, addig a korszakban világvárossá nőtt Budapesten ez hiányzik, a kor progresszív festői nem a fővárost, hanem Nagybányát, Kecskemétet és Párizst festették inkább. E műveknél a legközvetlenebb és a legkevésbé problémamentes a helyhez kötés, mint más esetekben. Pl. a festői látvánnyal kecsegtető és gyakorta megörökített cigányváros vagy az ott élők már máshol, más helységben is vászonra kerülhettek. Tehát a települések széleire szorult alföldi cigányvárosok, cigánysorok zömében azonos festői látványelemeket (putri, színes ruhákba öltözött, vagy éppen ruhátlan - esetleg pipázó - nők) hordoztak. Leginkább még a geológiai különbségek (pl. dombos vidéken vagy síkon épült) alapján különböztethetők meg a legkarakteresebben. A Cigányváros műsorozat (Iványi Grünwald Béla, Uitz Béla, Diener Dénes Rudolf, Gráber Margit, Bajnai Tóth Lajos, Darvassy István stb.) nemcsak a kuriozitás iránti fogékonyságot, hanem egyfajta szociális érzékenységet is fölvethet, amelynek különösen az első világháború végétől, a súlyos gazdasági problémákkal küszködő, megcsonkított országban szaporodnak meg a képi földolgozásai Kecskeméten is. Legfontosabb megjelenési módja a szegényházi öregek, elesettek, kisemmizettek, nincstelenek művészi megfogalmazása. Az 1910-es évek műtermésében ritkábban találkozunk ilyen kompozíciókkal. 1920-22 között Varga Nándor Lajos, Zsögödi Nagy Imre rajzai, Szőnyi István rézkarcai, majd a 20-as évek végén Szabó Vladimír expresszív tusrajzai és a kecskeméti Héjjas János pasztellképe (Gyász, 1930-31) adják a legmegrázóbb, lélektanilag is elmélyített lát-leletet. A többi témák, műfaji adottságok és lehetőségek skáláján feszítő kérdés volt (és maradt) a művésztelepi produkcióból a tájkép, az alföldi tájkép kérdése, művésztelepi megnyilvánulása. Ha és amennyiben az alföldi tájképtípus jobbára fekvő formátumú, a képmező alsó egyharmadában (vagy még lejjebb) meghúzott horizontot és a fölmagasodó motívumok (kikötött ló, sötétre hangolt, színellentétekkel kontrasztosított motívum) drámai együttesét jelenti, akkor ilyet, Tornyai János, Koszta József, Endre Béla vagy Nagy István alföldi műveihez hasonlót alig-alig találunk Kecskeméten. Kivételt erősítő szabály Sass Árpád kecskeméti alföld-képe. Találunk viszont a drámai mozdulatlanságot föloldó, emberi, táji vagy tárgyrészletekkel gazdagító tájfölvételeket: Iványi Grünwald gémeskutas kompozíciói, Szőnyi hasonló tematikájú rézkarca, Zsögödi Nagy Imrének a nyomott horizontra föllobbanó virágai, őszi színpompában tobzódó kukoricása. Az egész művésztelep-történeten végighúzódó alapdilemma a lenni vagy nem lenni, más szóval: működni, fönntartani, de hogyan, vagy megszüntetni alap-kérdése. A nagyszerű alapítás, a nagybányai neósok új helyszínt keresése és Kada Elek szándéka, a város akkori (1909!) dinamikus fejlődése létrehozta a művésztelepi formációt. A kecskeméti földrengés (1912), a modemek és maradiak művészháborúsága és a szőnyegszövő fölszámolása (1913), az első világháború emberi és anyagi pusztítása, s még ráadásul a forradalmak (1918/19), a megszüntetés szélére sodorták. S ebben az alapító város első évtizedes keserű tapasztalata is benne van: a színmagyar alföldi város táji és emberi környezete (kivétel a városkép) nem kapott maradandó értékű, magyaros képi kifejezést. Sőt, erősen kritizálták a trianoni országvesztés, az első világháború után roppant nehéz nemzeti újjáépítés idején, így: a művésztelepen „sok éven át destruktív uitzbélás álmű99
