Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 11. szám - Pünkösti Árpád: Egyperces Fischerek

fenyegető ujj: ha ez így megy hogy van itt egy anyu, aki szól apunak, és erre ő kirúg egy minisztert, mi lesz ennek a vége? Még legalább tíz ilyesmi volt, és ezekből jött össze, hogy elég. Akkor szép lassan kiszotyorogtam Nyugatra. Ekkor már úgy mentem ki, hogy senkinek nem ígértem semmit, se Palinak, se másnak. Még a szüleimnek se szóltam, de mindenki sejtette, hogy le fogok lépni.

Mikor 1973. augusztus 24-én kilógtam Romániából, Bodor Pali papírt adott arról, hogy magammal vihetem három filmemet. A határállomáson a vámossal regisztráltatni kellett a kivitelt, de a securitátésok durván elzavarták, semmi keresnivalója a saját irodájában sem. Az épületben ugyanis bankettre volt terítve: a román felszabadulási utóünneplésre várták a debreceni, Hajdú megyei vezetőket. A vámossal megkerültük az épületet, és hátul, az ablakon keresztül bemásztunk a szobájába, így pecsételte le a filmkiviteli engedélyt. Aztán ahogy jöttünk, úgy távoztunk, az ablakon át. Alighogy átléptem a határt, jött velem szembe a fekete Volgák konvoja, a debreceni küldöttség. Mindezt azért csinálhatták, hogy ne legyen honvágyam.

Az őskommunista Mózsi bácsikám fordulata. Kahána Mózes költő, író, Mózsi bácsikám őskommunista volt. Amikor 1971-ben vonattal mentünk ki Oberhausenbe, jó órát álltunk a Keleti pályaudvaron. Ő Bécs, Párizs, Berlin, Kisinyov, Moszkva után akkor már két éve Budapesten élt. Szerencséje volt, mert a Szovjetunióból Romániába szeretett volna repatriálni, de akkor Bukarestnek éppen nem kellettek veterán kommunisták. Gheorghiu-Dejnek nem volt szüksége azokra, akik még látták, milyen küld ki, hívd be kisfiú volt a pártban, a húszas években. Dej halála ellenére végül Budapesten kötött ki, ahol '56 után nagy szükség volt a veteránokra, és nagy hurrával fogadták. Kiadták a könyveit, istápolták, etcetera. Hozott magával egy orosz feleséget, egyszer meg is látogattam Pesten. Viszont mikor Oberhausenbe tartottam, a Keleti pályaudvaron megláttam egy automata telefont, felhívtam. Elmondtam, hogy átutazóban vagyok Nyugat-Németországba. Nehogy nekem valami butaságot csinálj, nehogy ott maradj - és kezdte cifrázni a morálprédikációt. Mérges lettem, hiszen a tulajdon fia is az ilyen szövegek miatt emigrált. Gorombán megmondtam, azért hívtam fel, hogy az egészsége felől érdeklődjek, nem azért, hogy szemináriumot tartson nekem, úgyhogy a viszonthallásra, és letettem a kagylót.

Mikor 1973-ban szotyogtam kifelé a kis ócska Volkswagennel, gondoltam, ha már átutazok Pesten, meg kell őt keresnem. (A nemzeti ünnep utáni napon, augusztus 24-én léptem át a román határt, az egész ország zászlókban úszott. Na, ez nyilván annak szól, hogy én most eltűnök innen!) Felhívtam a nagybácsit, a Hidegkúti úton volt valami kis dácsája, és hívott, menjek ki hozzá. Ott rögtön azzal kezdte, te kinn akarsz maradni Németországban? Na, megint jön a prédikáció! Nem tudom, hol akarok maradni, válaszoltam, hogy ne provokáljam. Fiam, neked semmi jövőd nincs Romániában, nehogy visszamenj! Azt hittem, leesek a székről: két éve nem erről volt szó! Kérdezte, mihez kezdek. Nem tudom, egyelőre elmegyek Németországba. Tudod mit, van nekem egy fiatalkori ismerősöm Párizsban, adok hozzá ajánlólevelet. Ki ez az ismerősöd? Brassai, a fényképész,

53