Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 9. szám - FALUDY GYÖRGY CENTENÁRIUMÁRA - Gömöri György: A százéves Faludyról, több szemszögből és olvasatban

Mert huszonhét éves korában Francois Villon átköltéseivel lett Faludy ismertté. Ezzel „robbant be" az irodalomba. Mivel kötetének címe Villon balladái volt, számosán támadták - meglehetősen átköltötte ugyanis a XV. századi francia vágáns-költő verseit. (Ezekből már jóval Faludy előtt, mert 1929-ben József Attila is fordított.) De Faludy már az első, 1937-es kiadás utószavában megírta, hogy ő ezeket a költeményeket Villon témáira írt saját átköltéseinek tekinti, s hogy ez különösen áll pl. a Haláltánc című balladára. Fíasonlóan járt el Heine Németország című versciklusával kapcsolatban, mert úgy vélte, így tiltakozhat legeredményesebben Németország újramilitarizálása és a hitlerizmus ellen. Ez azt is jelentette, hogy helyenként eléggé modernizálta Heine e remek, a huszadik században is aktuális szatirikus költeményét.

Érdemes összevetni Faludy György egy ismert átköltését József Attila műfordításával. Utóbbi így magyarította meg a Négysorost:

Francia vagyok, mérgelődhetem.

Ponthoise-i Párizs volt szülőhelyem.

Most hát egy kenderkötéltől fejem Megtudja majd, hogy mit nyom fenekem.

Faludy pedig így:

Francia vagyok Párizs városából, mely lábam alatt a piszkos mélybe vész, s most méterhosszán lógok egy nyírfaágról, s a nyakamon érzem, hogy a seggem mily nehéz.

Melyik fordítás hívebb az eredetihez? Formailag nyilván József Attiláé, aki megőrzi a négysoros A-A-A-A rímképletét. Fordításának második sora azért nem értelmezhető igazán, mert a francia eredetiben úgy áll „Ponthoise" Párizshoz képest, mintha mondjuk Göd vagy Békásmegyer állna Budapesthez viszonyítva. A kicsiny, de „fontosabb" Ponthoise mellett ott van még Párizs, ez tehát Villon nehezen fordítható tréfája. A „kenderkötél" sincsen benne az eredetiben, ez József Attila saját hozzáadása. Ami a Faludy-verziót illeti, az kétségtelenül frappánsabb. Átalakítja a rímképletet A-B-A-B-re, nem törődik Pontoise-zal, de már a nyírfaággal szemléletesebbé teszi a verset, és csattanója kiváló: a „mélybe vész"-re a durván groteszk „seggem mily nehéz" rímel. Ez lesz jellemző a későbbi Faludy-versekre is: érzékletesség, némi vulgaritás és bizalmaskodó hangvétel (Freud Zsiga, Charlie Darwin stb.), barokkos szóhasználat és ügyes, helyenként pazar rímkezelés.

Verseinek már korábban említett 600 oldalas (!) New York-i kiadását lapozgatva az olvasónak feltűnik, hogy bár Faludy palettáján szinte minden szín megvan, és a nagyvilágban éppoly fesztelenül mozog, mint a történelemben, verseiben néha eléggé bőbeszédű. Szóból is megárt a sok. Faludy mesterének alighanem Kosztolányit tartotta, de legtöbb verséből hiányzik Kosztolányi versszerkesztő ökonómiája. Leleményes költő, de túl sokat, túl gyorsan ír - később ezért is dolgozza át gyakran saját verseit (még az Oda a magyar nyelvhez is több változatban létezik). Ami versbeszédét illeti, vannak filozófiai igényű versei, amelyek Szabó Lőrinccel mutatnak hasonlóságot, például a Fehér egerek, de politikai verseiben, szatíráiban sokkal szókimondóbb, mint a Tücsökzene szerzője. Faludy ugyanis általában kétfelé vág: nemcsak a szovjetek és hazai kiszolgálóik vannak a begyében, hanem mindenki, aki nem elég igényes, nem elég okos és művelt, de ugyanakkor valamilyen hatalom birtokosa. Idézzük csak Szerény deklaráció című, az ötvenes évek végén Londonban írt kis epigrammáját:

61