Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 1. szám - Szabó Gábor: Hamiscsőd és anyaghiba (Petri György hiánypoétikája)
„vagytok-volnátok"), éppen a konkretizálható jelenlét itt és mostját oltja ki, mintha a megszólalás maga is a „semmi" pozíciójából törne elő. Ahogyan a megismeréssel kapcsolatos igék bizonytalansága is - „próbáltam", „(azt hittem)", „már nem hiszem" a jelenlét rögzíthe- tőségének kudarcát jelzik. (Avagy: e rögzíthetetlenség rögzítésének kísérletét, ahogyan egyébként a személyiség jelenlétének kérdése számos egyéb Petri-versben is hasonló összefüggésben fogalmazódik meg: „Tükörbe néz, / olyan szögből mégpedig,/ ahonnan ő nem látszik." - olvassuk pl. A lírai én meg amit zárójelbe tett című versben.) A vers elbizonytalanító retorikai mozgásai a „Félre ne értsetek. Nincsen szó semmiről"- sorban látszódnak összegződni, melyben a tagadva állítás nyelvi logikája és az ezen keresztül utalt elméleti bázis ironikus reflektálása a költemény összes poétikai megoldásának mestertrópusa lehet. A „félre ne értsetek" kérése ugyanis meglehetősen feleslegesnek tűnik, amennyiben valóban semmiről nem esik szó, hacsak nem a hallgatás félreérthetőségére gondolunk. Ez esetben viszont a wittgensteini, jelentőségteli hallgatás szemantikája okozhat megértési nehézségeket, vagyis ismét egy metafizikai problémába ütközünk. Ám a „nincsen szó semmiről" rezignált megállapítása annyiban új megvilágításba helyezi mindezt, hogy logikailag a mondat az „arról van szó, hogy nincsen szó semmiről" értelmében igenis egy pozitív predikátumot rejt, s így a félreértés veszélye a nyelv figuratív mozgására és logikai szabályainak megragadhatatlanságára mint filozófiai és költészettechnikai problémára utalhat. A „semmi" metafizikai hagyománya így részben nyelvi kérdésként, ezzel összefüggésben pedig a koherens világmagyarázat(ok)tól való búcsúzás jegyében egy világnézeti vákuumhelyzet értelmezésének igényeként jelentkezik. Ami tehát filozófiailag zátonyra futott, az esztétikailag tűnik menthetőnek, a hiány költői produktivitásként nyerve új formát, a vers meghatározó szervezőelemévé válik. A vers címében előkerülő „hamiscsőd" így tulajdonképpen ennek az ellentmondásos elméleti és poétikai hiánystruktúra lefedésére szolgáló terminusként már előre értelmezi a költeményt. Emellett, mintegy mellékesen, ebbe az ironikus kétellyel teli értelmezési tartományba vonja a delphoi jós metaforáján keresztül a vátesz költő hagyományos szerepfelfogását, s ezen keresztül saját aktuális megszólalását is. A költemény önmaga nyelviségét és saját tárgyát is egyképpen ironikusan kezelő formája ismét Kierkegaard-hoz utal, akinek következő megállapítása akár A delphoi jós....ra is vonatkozhatna: „Ezért azt mondhatjuk az iróniáról, komolyan veszi a semmit, amennyiben ez nem »valamivel« kapcsolatos komolyság. A semmit szakadatlanul a »valamire« irányulva fogja fel, és hogy megszabaduljon a »valami« komolyságától, a »semmit« ragadja meg. ”12 A delphoi jós... idézetekkel, utalásokkal, kihagyásokkal, a kulturális emlékezet képeivel átszőtt stílusa olyan sajátos kombinációs technika, amely a poétikus cselekvés során rákényszeríti a nyelvre saját individualitását, a meglévő tapasztalati mintákat felrobbantva szabadítja fel a beszédet, valamint rendezi újra a lírai és egzisztenciális normativitás határait. Ez az újrarendezés azonban nyilvánvalóan nem képzelhető el a múlthoz való olyasféle viszonyulás nélkül, ami hol reflexív, hol meg épp látszólag kevéssé tudatos módon vet számot saját kulturális beágyazódásának feltételeivel annak érdekében, hogy rákérdezhessen saját ittlétének körülményeire. Az eddig érintett versek - a történelmi, filozófiai vagy a személyes múlthoz/jelenhez való viszonyulás értelmezése számos egyéb Petri-vers tárgya is persze - valóban felfoghatók efféle kérdésekként is, hiszen a bennük megjelenő probléma soha nem megoldásként, hanem - a poétikai megformáltságnak köszönhetően- eldönthetetlenségként jelentkezik. A dolgok kérdés formájában történő artikulálása formai szempontból is veszélyes közelségbe sodorja Petii verseit a filozófiai beszédmódhoz, 12 S. Kierkegaard: ib. 110. 84
