Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 9. szám - FALUDY GYÖRGY CENTENÁRIUMÁRA - Gömöri György: A százéves Faludyról, több szemszögből és olvasatban
nököket, akik beszervezték. Faludy gyorsan megnevezi William Blake-et és Edgar Allan Poe-t, lehet, hogy a harmadiknak Walt Whitmant mondja (erre később hol emlékszik, hol nem emlékszik), mire az ávós: „betűzze a nevüket! A franc törje ki a rohadt imperialistákat, akiknek ilyen nehéz nevük van!" Ennyi volt az akkori koholt pereknek a valóságtartalma. Recsket egyébként Faludy a tőle megszokott módon pozitívan értelmezte. A szenvedés általában nem nemesít, s ezt a nyíltan hedonista költő mindig igyekezett elkerülni, de az olyan szenvedés, amit másokkal megosztunk, élményt jelenthet. Elfogadhatjuk, hogy korábbi önzésétől nagyrészt megszabadulva Faludy „jobb" ember lett Recsken, ugyanakkor (mint ezt első hazai interjújában, 1988-ban elmondta) itt, a szörnyű munkatáborban találta meg igazi magyar közönségét. A harmincas években szerzett Villon- és Heine-átköltéseit többnyire csak a budapesti - helyesebben: a lipótvárosi - polgárság fiai és leányai olvasták nagy lelkesedéssel, Recsken viszont jelen volt keresztmetszetben az ország egész lakossága, arisztokratáktól kulákokig, egyetemi tanároktól szociáldemokrata munkásokig. Recsk után, részben annak köszönhetően, Faludy Györgyöt egy virtuális nemzet olvasta. Már aki a Kádár-rendszerben hozzájutott. Londonban és Torontóban biztosan többen olvasták Faludyt, aki 1956-ban (másodszor is) elmenekült az országból, de továbbra is magyarul írta verseit. Az 1980-ban, New Yorkban Püskinél kiadott Összegyűjtött versei alapján úgy látszik, verseinek jó kétharmada idegenben született. Már első, 1938-as emigrációjából vannak köztük maradandó darabok. Különösen megragadó az Óda a magyar nyelvhez című verse, amit nem sokkal azelőtt írhatott Párizsban, hogy a németek bevonultak a Champs Elysée-re. Csak néhány sorát idézem, először a második versszakból: Magyar nyelv! Vándorutakon kísérőm, sértett gőgömben értőm és kísértőm, kínok közt, gondjaimtól részegen örökzöld földem és egész egem... majd a befejező sorokat: nem hűs palackok tiszta óbora, nem billentyűre járó zongora, de erjedő must, könnyeinkben úszó tárogatószó. Ez a befejezés kissé szentimentális, s bár később, Recsk után Faludy már ilyen érzelmesen nem tud közeledni ahhoz az elemhez, amelyik véglegesen és végzetesen a magyarsághoz kapcsolja, úgy gondolom, mégis emblematikus. Olyan „nehéz hűséget" kényszerít a költőre, amit az hosszú élete végéig nem fog, nem is akar megtagadni. 2 Faludy elsősorban az érzékek költője. Pontosabban lírájának alapállása az, hogy a világot szenzuálisan, az öt érzéken át fogja fel és fejezi ki. Bár későbbi verseiben feltűnnek transzcendens elemek és valamiféle, a kései Kosztolányihoz hasonló deista világérzés szüremlik be lírájába, mégis alapvetően azt reagálja le, amit a világból érzékszerveivel és intellektusával tapasztal. Ezt látni korai, 1933 és 1938 közötti, erősen „villonos", illetve „brechtes" verseiből. Ilyesféle a Ballada Faludy György egyetlen szerelméről, amelyik négy részből áll, négy nővel való viszonyát írja le, stilizáltan ugyan, de eléggé érzékletesen. 60
