Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 1. szám - Szabó Gábor: Hamiscsőd és anyaghiba (Petri György hiánypoétikája)
Ha az irónia valóban a megértés iróniája, vagyis annak kérdésessége, hogy lehetséges-e egyáltalán megértés10, akkor az ilyen regiszterváltások révén ismét csak a hallgatás, a kimondhatatlanság azon - bár immár többszörösen uralt - csendjéhez juttat el a vers, amit az ironikus spirál beindítása előtt állítani látszott. Fickernek írott híres levelében Wittgenstein azt állítja, hogy a Tractatus két fejezetből, egy megírt és egy meg nem írt részből áll, és hogy ez utóbbi megértése teszi csupán lehetővé az előző helyes olvasatát. Petri mintha ezt a - meglehetősen schlegeliánusan hangzó - tételt poetizálná és vonná egyúttal ironikus reflexió alá az Interjúrészletben, hogy aztán saját viszonyulásának módozatát is kétellyel szemlélje. A kimondás témája (a hallgatás és a beszéd viszonya), valamint a nyelvhasználat és a forma meghatározó stílusvonása (az irónia) úgy kapcsolódik össze, hogy a kimondás önmagát mint nem akartat vonja vissza a vers minden egyes regiszterében. Hasonló játékot folytat Petri A delphoi jós hamiscsődöt jelent című versében is a Semmi láthatólag igencsak beszédes kategóriájával. A roppant gazdag nyelvi, formai és gondolati mintázottságú versből most csak azokat a szálakat emelem ki, amelyeket az eddig is érintett hiánypoétika problémaköréhez tartozónak érzek. Míg az előzőként tárgyalt versben Wittgenstein, itt Heidegger - a két költeményben egymással fedésbe kerülő - gondolatkörének poétikai újraformálása, jelesül a „semmi" kategóriájának esztétikai tárggyá minősítése történik meg. „Hagyjuk. Nem érdekel az egész. / (A részletei sem.) / Amit írtam: / Körülírásai a semminek." - indít a szöveg, szinte habozás nélkül egy metafizikai probléma kellős közepében landolva. Szinte, hiszen az első sor önmagában még egy teljesen hétköznapi szófordulatként nagyjából az „elegem van mindenből" értelmében olvasódik, és csak a második, zárójeles korrekció értelmezi újra visszamenőlegesen mindezt a metafizikai teljességgel kapcsolatos törekvések kudarcaként. A részletek és az egész viszonyaként jelentkező hiány a következő sorokban pedig az eddigi költészet tárgyaként neveződik meg, finom utalással egyúttal Petri Körülírt zuhanás című kötetére is. A „semmi" így részint az életmű meghatározó poétikai eseményeként, ugyanakkor az aktuálisan íródó verset átható ontológiai mozzanatként is a A delphoi jós....-ba íródik. Heidegger említése - „(Ahogy Martin H. ízes németséggel / tudta mondani a »semmiző semmit«)" - aztán már egyértelműen a Lét és időhöz utalja a szöveget, kérdés persze, hogy vajon mennyire veszi véresen komolyan a vers saját hivatkozását, hiszen a költemény tétje sokkal inkább egy tradícióhoz fűző értelmezői viszony költői modellálhatóságának kérdése, mintsem a terminus filozófiai magyarázatának igénye. (Csak a pontosság kedvéért jegyzem meg, hogy Heidegger mellett a Reménytelenül meg- idézésével az a József Attila is a semmi hagyományának figurájaként említődik, akinek költői befolyásától történő szabadulását / megsemmisítését/ oly meghatározó élménynek nevezte Petri.) „De a hallgatás nem jelent némaságot. Ellenkezőleg, a néma a »beszélés« felé tart. (...) Csak az igazi beszélésben lehetséges a tulajdonképpeni hallgatás. A jelenvaló létnek ahhoz hogy hallgathasson, mondanivalóval kell rendelkeznie, azaz rendelkeznie kell önmaga tulajdonképpeni és gazdag feltárultságával"11 - fogalmaz a Lét és idő egyik idevágó passzusa. A delphoi jós... mintha ezt a gondolatot a megszüntetve megőrzés hegeli spirálján keresztül reflektálná és építené be - eldönthetetlen kérdésként - a saját költészetére vonatkozó problémahalmazba. A versben a létezés változatos móduszait jelölő igealakok szinte tobzódó előfordulása („van", „voltam", „nem volt", „nincs", „nem lesz légyen", „nincsen", 10 P. de Man: Az iróniáról, in: ib. 180. HM. Heidegger: Lét és idő, Gondolat, Bp. 1989. 311. 83
