Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 4. szám - VEKERDI LÁSZLÓ (1924–2009) - Lengyel András: Vekerdi László halálára
Vekerdi László halálára Az egyik legjelentősebb kortársunkat vesztettük el. Nem a nekrológok szokásos túlzása mondatja ezt most, s nem is a „halálakor mindenki nagy" kegyeletes logikája. Vekerdi László csakugyan a legnagyobbak egyike volt, s pótolhatatlan veszteség, hogy róla immár csak múlt időben lehet szólni. Az az intellektuális és morális potenciál, amelyet megtestesített, s amely gondjaink fölismerésében és megoldásában kritikus időkben is rendelkezésünkre állott, immár csak betűkké dermedt, rögzített formában jöhet segítségünkre. Maga az ember, aki új és váratlan kihívásokra is egy óriási műveltség és egy ritka jellem birtokában tudott reagálni, megteremtve az értelmezés lehetőségét számunkra is, immár nincs. Nekünk, egyelőre itt maradóknak, a továbbiakban nélküle, segítsége nélkül kell megértenünk helyzetünket, eligazodnunk személyes és kollektív útvesztőinkben. A kor, amelyben élünk, hanyatló, a fölbomlás dinamikájától vezérelt kor. Növekszik, napról napra, a kiszolgáltatottság, általánossá válik a zűrzavar, amelyet a privilegizáltak önérdekű „technikai" ügyeskedése is csak ideig-óráig tud mederben tartani, hiszen a megtévesztés és a manipuláció maga is csak a válságot növeli. Ám e sodródó pusztulásban elveszítjük még az értelmes halál lehetőségét is - életünket és halálunkat is a tőkelogika irracionalitásának szolgáltatva ki. Ha valamikor, hát most kivált szükség lenne egy ereje teljében lévő, emberségét minden körülmények közt megtartó Vekerdi Lászlóra. Egész élete és munkássága egy válságról válságra bukdácsoló világban zajlott le, s ő önmagát, egyre tudatosabban, úgy alakította, hogy műszere: intellektusa e válságsorozat kihívásaira válaszolni tudjon, hogy a mindent fölbontó és beszeny- nyező tendenciáknak ellene tudjon szegülni. Ehhez persze nem volt elégséges csupán a tehetség, amely neki megadatott, ehhez egy különleges, társadalmi konvenciókra fittyet hányó, a „válasz" szolgálatába állított egyéni életvitelre is szüksége volt. Vekerdi László azonban nem volt különc, aminek láttatni szerették, hanem szabad ember. Aki orvosi diplomája birtokában is előbb matematikai kutatóintézetben, majd az Akadémiai Könyvtárban könyvtároskodott, s a hivatalos iratok szakképzettséget firtató rovatába is azt írta magáról, hogy szakképzettsége nincs. Mert védte belső szabadságát. Levonta a következtetéseket mindabból, amit megtapasztalt, s vállalta is azokat, hiszen tudta, a válság eredményeként a hivatalos intézményrendszer egyre kevésbé képes arra, hogy az autentikus tudás megteremtője és forgalmazója legyen - az autentikus tudás immár a személyes tudás, amely az intézményrendszer réseiben, a mainstream kultúra peremén jöhet csak létre. S e fölismerés kettős erőfeszítésre késztette. Egyrészt élete alakítása sine qua «ónjaként igen intenzíven és igen nagy hatásfokkal integrálta magába az emberi tudás nagy tartományait: az újrégészettől a tudománytörténeten és nyelvészeten 88
