Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Dávid Gyula: Az én huszadik századom (Száz esztendő tíz pillanatképben)
Stúdium Könyvesboltba, amely akkor a Kecskeméti utcában volt, kifutófiúnak. Reggelenként a hátamra vettem egy hátizsákot, a kezembe nyomtak egy könyvjegyzéket, s nekem az volt a dolgom, hogy könyvkiadóról könyvkiadóra járva, összehordjam a Stúdiumba azt, amire épp szükség volt. Addig ügyet se vetettem az általam olvasott könyveken a kiadó apró betűs nevére, most testet öltött számomra a Révai, a Franklin, a Singer és Wolfner, a Stádium. Olykor egy egész hátizsákra való „Aczél-féle puskát" kellett a Kecskeméti utcába szállítanom (ezek voltak azok a kis füzetkék, amelyeket az Aczél testvérek kiadója állított össze az érettségire szükséges tananyag minimumából: majdhogynem minikönyvek voltak, amelyeket a mellényzsebben akár a vizsgára is be lehetett csempészni). December elején átkerültem a Kálvin téren működő református egyházi nyomdába, de több időt töltöttünk krumplit fuvarozva egy másik inastársammal az igazgatónak, mint amennyit a betűszekrény előtt. Karácsony küszöbén aztán ennek is vége lett: elkezdődött Budapest ostroma, s a február 13-ig tartó időt a Feneketlentó közelében fekvő Eszék utcában, a szenespincében töltöttük - ugyanabban a házban, amelyben ma Csapody Miklósék laknak. A bekerítés körgyűrűje karácsonytól ott húzódott néhány száz méternyire, a vasúti töltésen, amelyet az oroszok csak az ostrom utolsó napján léptek át. Majdnem egy hónap múlva sikerült végre, a felrobbantott hidak miatt, mesz- sze a Csepel-sziget közepe táján felállított pontonhídon keresztül átvergődnünk Pestre, s maradék motyónkkal március 15-én, piros zászlók alatt felvonuló munkásokkal szemben meneteltünk ki a Nyugati pályaudvarra, ahol felkapaszkodtunk egy Erdély felé induló tehervonatra. VI. 1947-ben érettségizem, s utána feljöttem Kolozsvárra, a Bolyai Egyetemre. Hogy magyar szakra iratkozom, az biztos volt, de mellékszaknak, nagy merészen felvettem mellé a franciát, amit elsős koromban tanultunk, aztán a mindenféle tanügyi rendszerváltozások miatt újra hetedikben és nyolcadikban. „Szerencsére" egy év után, egy újabb tanügyi reformmal az oroszon kívül megszüntették az idegen nyelveket (meg közben a kétszak-rendszert is), így aztán maradtam tiszta magyar szakos. Igazgatóm, Lévai Lajos ajánlatára bejutottam a Móricz Kollégiumba, amelyik épp akkor költözött át a Mátyás-szülőházból egy Fürdő utcai villába (a hetvenes években Ceausescu kolozsvári vendégházává lépett elő, ma a Nemzeti Parasztpárt kolozsvári székháza). A korábbi otthon sok évszázados, kifűthetetlen szobái után napos, tágas termekben voltak elhelyezve szalmazsákkal töltött faágyaink. Középen a már ősz végén beálló kemény fagyokkal próbált ugyan dacolni egy kis vaskályha, de a háború nyomai még nem múltak el: az óriási ablakokon a pótolhatatlanul hiányzó ablakszemeket odaakasztott pokróc helyettesítette. Az illegális harcosból polgármesterré előlépett Veress Pál jóvoltából időnként elhívtak vagont rakni az állomásra, olyankor a fizetség egy-egy szekerecske tűzifa volt. Különben a Móricz Kollégium nem pusztán bentlakás, hanem a „jövőt formáló nemzedék" nevelőiskolája is volt, s erről a jövőről a kommunizmus ragyogó 156
