Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Dávid Gyula: Az én huszadik századom (Száz esztendő tíz pillanatképben)
kilátásait ecsetelő előadók mellett olyanok is beszéltek, mint László Gyula vagy Venczel József (akiket már az előző évi szucsági főiskolás konferenciáról ismertem). A móriczosok között akkor már sokan voltak a Kommunista Párt tagjai, így esténként heves viták is dúltak a hálószobákban. Én, zöldfülű gólya, inkább hallgatója voltam ezeknek az előadásoknak-vitáknak, de előzőleg már jócskán be voltam oltva a népi írók eszméivel (otthon Édesapám polcain ott sorakozott Németh László és Féja Géza mellett Veres Péter, Darvas József, Erdei Ferenc, Sinka István), s egyre inkább úgy éreztem, azok a világmegváltó eszmények, amelyeket a szocializmus a zászlójára írt, az én eszményeim is. Vallottam azt, hogy az „új világ" a történelemben eddig is „szenvedések árán" született meg, s meg voltam győződve arról, hogy a néptestvériség és a nemzetiségi egyenjogúság eszméi, megvalósulva gyógyírt jelentenek a bécsi döntés után igencsak elmérgesedett román-magyar viszonyban is. Papfiú lévén arra nem került sor hogy behívjanak a pártba, így azt is elkerültem, hogy a következő évek fergeteges „verifikálásai" során mint „osztályidegent" kizárjanak onnan. De vakációkra hazatérve heves vitákat folytattam Édesapámmal, kitartóan érvelve a frissen olvasott Tőke és Anti- Dühring passzusaival. Édesapám eléggé bölcs ember volt ahhoz, hogy néhány vita után magamra hagyott „világmegváltó" eszméimmel. S akkor sem olvasta a fejemre a tanulságot, amikor évekkel később a magam bőrén tapasztalhattam meg a „világmegváltás" gyakorlatát. VII. Budapestet 1956 szeptemberében láttam viszont mint ösztöndíjas aspiráns, disszertációmhoz gyűjtöttem anyagot a magyar könyvtárakban és levéltárakban. Négyen utaztunk Pestre, két aspiránskollégámmal: Varró Jánossal és Lakó Elemérrel, valamint Varró feleségével. Akkor már a hátam mögött volt egy hároméves könyvkiadói időszak - negyedéves koromban, első fizetésemre építve megnősültem, feleségem, egyetemi kolléganőm Kolozsváron tanított, s már volt egy négyéves kislányunk is. Az aspiránsi ösztöndíj lehetővé tette, hogy a kutatásnak éljek - három év után különben is eléggé elszakadtam az egyetem világától. Pesten azonban mellbevágott a történelem. Még Kolozsvárról ismertünk néhány fiatal pesti kutatót: járt nálunk az Ady-kutató Varga József, a Móricz Zsigmond erdélyi nyomait járó Czine Mihály, s két történész: Csatári Dániel és Varga János; ő vett minket pártfogásába. Egy művészettörténész diákcsoporttal emlékekben gazdag, egyhetes kiránduláson vettünk részt a dunántúli román kori építészeti emlékek nyomában. De izgalmasabb és főképp további sorsunkra nézve meghatározó volt az, hogy Varga János révén megfordultunk azokon a helyeken, ahol már íródott 1956 előtörténete: például az írószövetség tisztújító közgyűlésén, s egy nevezetes doktorátusi védésen, amelyen a Párt KB egyik aktivistájának, Kerékgyártó Elemérnek kellett volna megvédenie disszertációját. A téma: Karácsony Sándor pedagógiai nézeteinek bírálata volt, a helyszín a Közgazdasági Egyetem díszterme. A védés a jelölt személye és a tárgy miatt eleve hatalmas érdeklődést keltett. A terem zsúfolásig volt tele, s a jóval éjfél utánig tartó vitában nemcsak Kerékgyártó semmisült 157
