Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Füzi László: Mozgások, fejlődések, ütközések, átalakulások a huszadik században
fontosabb munkát: „»Mi forgatjuk a világ első kerekét, minden a mi kezünk munkájából él«." Ehhez a mondathoz hozzátették: „Ezt a kijelentést egy egykori uradalmi bérestől, napszámosembertől jegyeztük föl, aki egész életében más földjén dolgozott. Bedécs Károly mint gazda így fogalmazott: »Énnekem a földműves élete szép. Miénk a föld első gyümölcse, a frissen fejt tejből mi iszunk először«. ... Ha az átányiak más emberekkel összehasonlítják magukat, úgy gondolják, úgy érzik, hogy az ő munkájuk valami teljes, egész. Kakas József mondta: »Az én kenyerem abból a búzából van, amit én vetettem.« Azzal a kenyérrel, amit a saját búzából sütöttek, semmi más kenyér nem vetekedhet. Az önellátásnak, amely a gazdaság- és háztartásvitel minden mozzanatán áthúzódó elv, egyik fő összetevője a függetlenség tudata, egy olyan előny, ami minden más fölött áll. A gazda, aki egész életében »se egy szemet, se egy szálat nem hozott be az udvarára« (nem kellett se gabonát, se takarmányt vásárolnia), úgy érzi, ezt a függetlenséget érte el. De még a napszámosok és a részes aratók is bizonyos mértékű függetlenségre törekszenek, mikor legalábbis a kenyérgabonát egy évre kezük munkájával beteremtik családjuknak." Ezek az emberek a természettel való kapcsolatukban élték az életüket, hol kiszolgáltatva annak, hol pedig annak békéjét megélve. Az „első", azaz a szó szoros értelmében kenyeret adó munkának és a függetlenségnek ez a megbecsülése régi hagyományokra nyúlik vissza. A szerzőpáros idézi munkájában Berzeviczy Gergelynek az 1804-ben, a magyar parasztok jelleméről írt tanulmányát, s megjegyzik, hogy éles szemű megfigyeléseiből sok érvényes volt az 1950-es évek átányi parasztembereire is. Berzeviczy, mondják, kiemelte önérzetes önértékelésüket, miszerint ők végzik a legfontosabb munkát, ami az egész társadalmat eltartja, és „semmi megkülönböztetett tiszteletet nem mutatnak a magasabb állásúak képességeit és értelmét illetően, mert azt hiszik, ők ugyan képzettebbek, de nem okosabbak és hasznosabbak náluk”. Ha innét nézzük, akkor némi megkésettség is mutatkozik az átányiak, s még annyi más település, tájegység, régió akkori, nyilvánvalóan a külső meghatározottságok által rájuk kényszerített életformájában. „Életformájuknak az a kerete, határa, amit az átányiak belülről, tervekkel és vállalkozói kísérletekkel végigtapogattak, és amelynek szilárdságáról, áthatolhatat- lanságáról meggyőzhették őket csalódásaik és kudarcaik - kívülről is kimutatható mint történeti meghatározottság. Az átányiak életében valójában az egész magyar gazdasági élet és a magyar társadalom ellentmondásos helyzete tükröződik. Leegyszerűsítve, vázlatosan szólva, a magyarok későn, nagy behozni való elmaradások terhével kapcsolódtak be az iparosodás és városiasodás folyamatába. A fejletlen magyar városok és az ipar nem tudták befogadni a faluk népfólöslegét, a falusiak rákényszerültek, hogy elaprózott parcellákon, csekély tőkével, alacsony termelékenységgel folytassák apáik-nagyapáik hivatását, egy olyan korszakban, mikor összehasonlíthatatlanul nagyobb lehetőségekkel rendelkező mezőgazdasági üzemek diktálták a világon az alacsony árakat" - írja ennek kapcsán a jeles szerzőpáros. Valójában így kell érteni a szétbomlás huszadik századba behatoló évezredes folyamatát, az átányiak s más „társadalom alatti közösségek" önmaguk helyzetéhez kötődő értelmezését ebben az összefüggésben kell elhelyeznünk, s tudnunk kell, hogy a „felbomlásban" már ők is a sokadik lépcsőn helyezkednek el. Tegyük az átányiak immáron az adott meghatározottságoktól elszakított véleménye mellé a „polgárírónak" nevezett Márai Sándor töprengését - Márai köztu17
