Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 4. szám - Fekete J. József: „És van szellemi éhség is” (Tóth Erzsébet: Szívhangok. Tárcák, elbeszélések)

Már ahogy előveszik a vérnyomásmérőt, gyöngéden a karom köré tekerik, majd elkezdik pumpálni, nekem egyből felforrósodik a vérem." (Eltitkolt betegségeim) Egy ismeretlen férfiről a következőképpen: „Láttam egy figyelemre méltó férfiút a dombon gyógyulgatók között, látszatra dalia; nekem se kellett több, azonnal elkezdtem bizseregni. Bűntudat nélkül bizseregtem, ki tudna ellenállni egy kis jótékony energiaáramlásnak. Úgy látszik, mégsem vagyok fából." (Kincsem, kincsem) Az önismeret és az önértékelés terén kíméletlen és önironikus: „Az ember voltaképpen egy férfiba szeret bele, nem egy nyálba. Mire kiderül, hogy a kettő ugyanaz, addigra már késő, és többnyire vége is a szerelemnek." (Kávé Auguszt bácsinál); az abszolút nőiességről: . .egyszerre igyekeztem észrevétlenül elvegyülni és lenyűgöző benyomást tenni." (Íróiszony)

Tóth Erzsébet tárcáiból, naplónovelláiból, elbeszéléseiből a saját történelmi idejére figyelő polgár, az életére figyelő nő, az érintett író beszél hozzánk. Témáinak sora a rendszerváltást megelőző évektől a jelenig ível, a világ tükrében láttatja Magyarországot, ahol egyes jelenségek drMáriás konstatációja nyomán csupán az Abszolút Demokrácia Diktatúrájaként írhatók le, vagy ahogy Tóth Erzsébet fogalmaz: „a közösen elviselt gyalázat egymás ellen fordítja a barátokat is" (Napról napra). Tóth Erzsébet szociálisan és érzelmileg egyaránt vibrálóan érzékeny alkat, azonos hőfokon reagál a családon belüli, barátok közti, írótársak iránti viszonyokra, mint az írószövetségen belüli eseményekre, könyvekre, könyvvásárokra, könyvpiacra, filmekre, médiablöffökre, popszemétre, politikai nyegleségre stb. Közben tudja, hogy üzeneteit éppen a címzett nem olvassa, de hát észrevételeinek megírása végtére a mentálhigiénéjének része. A szociális érzékenységünk és az életünk feletti elégedetlenségünk csak akkor válhat írói témává, ha rendet teremtünk a lelkűnkben. Ehhez nem kell új keletű életvitel-gurukat olvasnunk, hanem szellemileg fel kell nőnünk a problémához, a nem e világra születettek gondjaihoz. Akkor már akár versben, akár regényben kibeszélhető az egész, de a tárca se kutya, hiszen valamiből meg is kell élnie az írónak. Akitől azt várná a környezete, hogy verset írjon inkább, meg regényt, de ő kitartóan a saját életregényén dolgozik, és nem hajlandó végérvényesen összefogni a szálakat, mert akárcsak a világa, ő sem gömbölyű, hanem elindázik magasba és mélybe, s személyes léte nyomán több értelmet lát a Mirci macska iránti szeretetében, mint a politika részeg dülöngélésében. S ő mindkettőről elmondja tapasztalatát, véleményét, mert elvégre „van szellemi éhség is". Hol első, hol harmadik személyben beszél, jelezvén, hogy a szerző és a beszélő személye közé bizony illeszkedik némi fikció, elő is veszem a fotóját, hogy megnézzem, valóban szőke-e, mert a könyve nem egy képszerű, hanem egy intellektuális portrét rajzol róla, s ha jól olvastam, szőke nőről szó se esik benne.

Avagy: Tóth Erzsébet könyve önéletrajzi próza, a konfesszió, az odamondás és az írói tehetség hármas remeklése.

(Kortárs Könyvkiadó, Bp., 2008)

116