Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Pataki Ferenc: A rendszerváltás fénye és árnyéka
az elővételezhető jövőképzet - határozta meg az események dinamikáját: a benne működő látható és láthatatlan mozgatóerők együttes hatását. Világosabban rá kellene eszmélnünk arra, hogy a rendszerváltás valójában a 20. századi magyar történelem derékba tört és torzóban maradt nagy demokratikus nekirugaszkodásainak újabb - remélhetőleg immár sikeres - betetőző fejezete. 1918 szerencsétlen időben született „őszirózsás" forradalma, 1945—48 antifasiszta háborúban létrejött demokratikus koalíciója, 1956 forradalma mind kísérlet volt arra, hogy az európai szellem nagy modernizációs vívmányait - az emberi jogok deklarációját és a parlamentáris demokráciát s velük a gazdasági prosperitás teremtette közjólétet - meggyökereztesse hazánkban. Ezzel az 1848-at előkészítő nagy reformnemzedék reményeit is bele kívánta foglalni a modem demokrácia örökségébe. E remények szolidaritáseszményét már Vörösmarty megfogalmazta: „Hogy a legalsó pór is kunyhajában Mondhassa bizton: nem vagyok magam! Testvérim vannak: számos milliók! Én védem őket, ők megvédnek engem Nem félek tőled, sors, bármit akarsz." Ezeket a nekirugaszkodásokat tekintélyelvű és totalitárius belső hatalmak vagy külső erők, olykor ezek valamely szövetsége tiporta el. De a bennük rejlő szándék - a „felzárkózni Európához", „tündérkertté" varázsolni a „magyar ugart" - mindig is foglalkoztatta a jobbak képzeletét. A rendszerváltoztatás ebben az értelemben hagyományfolytató és egyúttal -beteljesítő, jóllehet ez a minősége gyakran belevész a mindennapi acsarkodások indulati örvényébe s a nehézségekkel való küszködés szürkeségébe. Egyébként is: ma még csak esélye van rá, hogy beteljesítse történelmi előzményeinek örökségét. De Bibó okkal figyelmeztet: a történelem által kínált esélyeket el is lehet puskázni. Ennek kockázata pedig inkább nő az évek múlásával, mintsem hogy csökkenne. A történelmi tudat zavaraira utalnak azok a viták is, amelyek - hol nyíltan, hol csak a jelképek nyelvén - akörül forognak, hogy vajon melyik történelmi pillanathoz kell „visz- szakapcsolni" a magyar történelem megszakadt folytonosságát. 1956 kézenfekvőén kínálkozott, de túlságosan is történelmi „vaku-pillanat" volt ahhoz, hogy szimbolikus jelentésén túl részletes programmá is váljék. A II. köztársaság születési körülményei (1946) - a nemzeti függetlenség korlátozása mellett is - támpontul szolgálhattak a többpárti parlamentarizmus és a republikánus eszmények érvényesítéséhez. (Aligha véletlen, hogy Bibó ezt kívánta fejfájára íratni: „Élt 1945-1948”.) De az 1949-ben elfogadott alkotmány, amelynek radikálisan átformált változata szabja meg mai jogállamiságunk kereteit, már elviselhetetlenül „zord időkben" született. Mint tudjuk, akadtak, akik a Horthy-rendszerhez kívánták igazítani az új rend történelmi időszámítását, nem döntvén el, hogy a névadóhoz vagy inkább Bethlenhez vagy Gömböshöz, esetleg Telekihez - netán mindegyikhez - kívánnak visszakanyarodni. A rendszerváltoztatás azonban nem valamely történelmi pillanathoz vagy történelmi szereplőhöz, hanem egy hagyományhoz és egy kollektív reményhez óhajtott visszafordulni: a republikánus demokrácia hagyományához és az inkább csak sejtett, nehezen meghatározható valódi európai szellemiséghez, a „lelkek nevelőjéhez", a „nagy homlokú, könyves, vén" Európához, amelyhez Kosztolányi esengett: „Ha mostoha is vagy, viaskodom érted és verlek a számmal és csókkal igézlek és szókkal igázlak, hogy végre szeress meg." (Európa) 191
