Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8. szám - Tandori Dezső: Század-szépírás (2008)

zenékre így kiabál, társak a hangok neki, ez a „csapat" (a veréb csapatmadár), semmi baj. De a tömegek mint közös nevező: bírható-e ez nekem, csak alkalmi hallomásként is? A zene agresszívebb, mint a sajtó. (Magyar napilapokat is csak akkor olvasok, ha füvet, salátát szárítok rajtuk... és a német nyelvűeket is kezdem inkább gyűjteni... íme, ez a szándék úszik ki, nem tudok 2 hónapnyi német-osztrák sajtót feldolgozni címszavak szerint abban a tárgyban, hogy mik a jellegzetesen mai, 20-21. századi „problémák".) A sajtó jobban elkerülgethető buktatókkal, erőszakoskodásokkal áll elő. A zene és az ily zeneszövegek: átitatják a kedélyt, a fület, az agyat. Nem zavar? Nem, bár makacsul motoszkál emlékezetemben ily valamik sora napra nap... de az igazi nyomasztást a sok nyomdatermék adja, a tényleg elolvasandó - és már el nem olvasható - könyvek tömege pl. Ennek ellenére, ha magam 80%-ig immunis vagyok is a színvonal-alacsonyodásra, és - gondolom - legjobb fiatal irodalmi erőink (sorolhatnám a neveket) még nálam is nagyobb közönnyel veszik az értékvesztődés hangmegnyilvánulásait, azért csak és csak és csak betegítő, hátrányos, hogy közvetlen környezetek (utca, boltok stb.) szennyezve (vagy ilyesféleképp) vannak.

Vissza kell vonnom - magam dolgán -, hogy nekem bármiféle érdemi és sajátlagos elképzelésem lett volna (vagy lenne), hogy a huszadik századnak milyennek is kellett volna lennie, hogy „a huszadik század" legyen. Bár elég sok évtizedet éltem belőle, véleményem mégis inkább a meg nem élt 38 évéről van. Például az „anyag" szóról az anyagcsaták jutnak eszembe. (Állásharcok borzalmai 1914-18 között.) Németországban járva a vas- és acélműveket néztem, nagy mágnásneveiket (iparmágnások), akiknek bizonnyal voltak komoly érdekeltségei a népek bajvívásaiban. A többi kontinens huszadik századáról jószerén fogalmam sincs, Japán és India története megvan ugyan könyvhalmaimban, de vagy nem tudom, épp hol, vagy csak simogatom, rakogatom a meglelhető kötetet. Apám századát elmondtam már (1895-tel kezdődött), a magam véleményezései inkább ajkbiggyesztéseimmel lehetnek kísérve: na istenem, Berlin a húszas években... a modern és szabad művészet ott... nekem, durva leszek, egy fittyet sem ér, becsapása az életnek, mert 1933-tól Hitlerék jöttek, 1939-től a háború, a többit nem minősítem. 1945-től, leszámítva „56-ot", itt nem voltak igazi csaták. Az biztos, hogy a házunk összeomolhatott volna (szomszédos építkezés), leéghetett volna (tűz az emeleten), sok minden lehetett volna. És még nincs vége a játszmának. De az én öröklét-és-abszolútum- hajlamú lelkemnek ezek a 4-8-12 éves osztások (a század elejétől) komolyan vehetetlenek, lesajnálom azt a világot. Nekem nem kell 4-8-12 év. Most, 70 évesen azt is borzalmasnak találom, hogy talán már nincs ennyi hátra nekem. (Mindegy, az új vagy a régi századból. De ezt már mondtam.) A világ semmifajta fejlődése nem tölt el lelkesedéssel, a borzalmak is csak vállvonogatásom- mal találkoznak a jelenben - nekem a világ (a század, a maga időivel - „die Zeiten") hitelét vesztette.

S a század, a világ az emberiség százada, világa volt.

Ha elmondom még „a magam század-vázát", életemét, azt hiszem, már csak olyanokról beszélhetnék, akik a század nagyjai voltak, a magyar költészeten

170