Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Dávid Gyula: Az én huszadik századom (Száz esztendő tíz pillanatképben)
meg, hanem lelepleződött az általa alkalmazott marxista „tudományos" módszer is, az összefüggéseikből kiragadott és a szerző szándéka szerint összevissza farigcsált idézetekkel, a hozzájuk fűzött „megsemmisítő" kommentárokkal. Erre a disszertációvédésre már csak „ráadásul" jöttek azok a szintén éjszakába nyúló beszélgetések, amelyekben, Varga János baráti körében részt vehettünk. Csak úgy ömlöttek az adatok Magyarország akkori helyzetéről, a szovjetnek való kiszolgáltatottságáról, a magyar gazdaság mérhetetlen kiszipolyozásáról, s az elgondolások a kibontakozás útjairól és lehetőségeiről. Rajk Lászlóék újratemetésekor már nem voltam Pesten. Itthon várt rám a tanársegédi kinevezés a Bolyaira. 1956 november 1-jén, halottak napján egy általam kezdeményezett akció nőtte ki magát a Házsongárdi temetőben a magyar forradalomban elesettekért való néma tüntetéssé. (Amikor 1957 tavaszán a Házsongárdi temetői tüntetés kapcsán letartóztattak, a kihallgatótiszttel, aki leellenforradalmazta 56-ot, az itt hallottakkal érvelve próbáltam - naivul - bebizonyítani neki azt, hogy 56 magyar forradalma igenis a szocialista rendszer torzulásainak, az elkövetett bűnöknek a helyrehozatalára robbant ki. Mert - mondtam - a szocializmusnak Magyarországon nem az 56-os fiatalok, hanem Rákosi, Gerő és hatalmi klikkje volt az ellensége. „Háttérbizonyítékként" meg is kaptam érte a magam hét esztendejét.) * (A következő hét esztendőről sokat lehetne írni: a kihallgatásokról, a tárgyalásról, a kolozsvári, majd a szamosújvári börtönéletről, az otthon maradt család sorsáról, az utánam másfél évvel letartóztatott Varró Jánoséknak a Bolyai Egyetem elleni offenzíva nyitányaként 1959. február 9-én megrendezett peréről, amelyre engem is elővezettek, mint a „vád tanúját", aztán a Duna-deltáról, a Brailai Nagy szigetről, a szamosújvári börtön mellett működő bútorgyárról. Szorongattatásokról és az emberi szolidaritás megható példáiról. Valamikor majd ez a számadásom is megíródik - most nem megyek bele.) VIII. Három látogatást idézek fel a szabadulásomat követő évekből: Az első: Alkonyodik. Valaki döngeti a kaput: egy volt kolozsvári börtöntársam áll a megnyíló kapukeretben, a Felső-Aranyos menti Poságáról való román paraszt- ember. Perükben több mint 40 embert ítéltek el - négyet halálra egy 1947 óta a falujuk környékén bujkáló vasgárdista-prefektus rejtegetése miatt. Ő annak idején 15 évet kapott. Most jön a Duna-deltából, csak holnap reggel tud továbbmenni, lefeküdhetne-e nálunk erre az éjszakára? Megvacsoráztatjuk, ágyat vetünk neki a konyhában. Elaludt, mint egy tuskó - másfél napja volt vonaton. Másnap kora reggel elbúcsúzott, ő ment az állomásra, én munkába. Harmadnap dél felé újra döngetik a kaput: Jakob bácsi áll odakint. Nem jön be, csak beszól: hazajutott, de a családját nem találta - a tárgyalás után az egész falujukat kitelepítették a Baragánba. Megy megkeresni őket. 158
