Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Dávid Gyula: Az én huszadik századom (Száz esztendő tíz pillanatképben)
I. Édesapám első világháborús emlékeivel kezdem. Öt-hat éves kori emlék: ott ülünk mi, gyermekek a zaláni parókián, nagyapá- méknál, szépen sorban, a nagy piros díványon, s a felidézett események idején 14 éves Édesapám meséli az 1916-os román betörés és menekülésük történetét: Háromszéket elsőnek érte el a hír, hogy Predeálnál a román csapatok augusztus 27-én átlépték a határt, s még Szentgyörgyre sem értek, a hatóságok kiürítési rendelete nyomán máris pánikszerű menekülési hullám kerekedett. Nagyapám, aki Zalánban lelkész volt, és mint akkoriban nagyon sok falusi pap, jókora gazdaságot is tartott, befogatta a lovakat a lajtorjás szekérbe, felrakatta rájuk, amit lehetett: értékesebb holmit és a megélhetéshez szükséges élelmet-ruhaneműt, a hátsó lőcshöz hozzákötötték a két tehenet, és elindultak, neki a világnak. A bodoki állomásnál érték el a főutat, amelyen, s amelynek mentén kétoldalt, a mezőn, a már learatott gabonatarlókon, egymás hegyén-hátán sorjáztak a szekerek. Áradt a nép: az alsó-háromszéki falvak apraja-nagyja a Hatodon, majd az Erdővidéken, Udvarhelyen át az ország belseje felé. Nyár végi meleg idő volt, éjszaka a szekerek körül, a szabad ég alatt háltak, nappal, egy-egy pihenőre félrehúzódva az asszonyok főztek, mostak, ellátták a családot. így jutottak el a Szilágyságba - onnan aztán őt és a bátyját, akik még iskoláskorúak voltak, elküldték Debrecenbe, a kollégiumba. Szeptember közepén már változott a hadi helyzet, a románokat kiszorították az országból, Édesapámék a többi menekülővel együtt hazatértek. Otthon feldúlva, kifosztva a ház, de nem csak a papi lak. A háborús zűrzavart kihasználva, néhányan az otthon maradottak közül alaposan felforgatták az elmenekültek házait-gazdaságait. Persze kiderült, hogy kik voltak, s el is fogták őket. Népítélet végzett velük: a holttesteket a temetőn kívül hántolták el. Végeredményben - vonta le Édesapám a végkövetkeztetést - az egész menekülésnek semmi értelme nem volt: aki otthon maradt, annak nem lett bántódása. És meg kellett tanulnunk: akármilyen baj jön az emberre, otthon vészeli át a legkönnyebben. II. Édesanyám Hódmezővásárhelyen született, s onnan került Erdélybe, és Kolozsváron, a rokonainál ismerkedett meg Édesapámmal. Vásárhelyi nagyapám, aki a református gimnáziumnak volt tanára, majd igazgatója, sok évvel az én születésem előtt meghalt, de „Imre nagymama" - bizonyára korai özvegységének magányát ellensúlyozandó - minden nyárára összegyűjtötte gyermekeit, unokáit Vásárhelyre. Édesapám akkor a Háromszék megyei Árapatakon volt lelkész, de az országhatár ellenére ezeknek a nyaralásoknak a hamincas évek közepéig mi is részesei voltunk, nagyobbik húgom ott is született meg, Hódmezővásárhelyen. Vásárhelyi emlékeim a kisgyermekkor messzeségéből töredékekben jönnek vissza. 152
