Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Dávid Gyula: Az én huszadik századom (Száz esztendő tíz pillanatképben)
A földvári állomáson akkor még megálltak a nemzetközi vonatok is: oda sze- kereztünk át Arapatakról Édesanyámal. Csodálatos volt számomra, falusi gyermek számára a vonat, a visszafelé rohanó táj, az alagutak, amelyekbe befutva, elsötétedett körülöttünk a világ. Aztán maradandó emlékem volt egy szegedi kiruccanás - fogalmam sincs, miért kellett Szegedre beutaznunk a korábbi vonatélményemtől eltérő sínautó, Szegeden a csilingelő sárga villamos. De az igazi élményt a vásárhelyi nyaralás alatt a rokon gyermekekkel való együttlét jelentette. Akkoriban - mondjuk: 1934-ben, amikor utoljára jártunk ott - tízen voltunk ott, unokatestvérek: 1 és 14 év között. Épp jó kor szerinti eloszlásban ahhoz, hogy (a karonülőket nem számítva) a nagyobbak felügyelete alatt a kicsik jól eltöltsék a napot, s némiképp tehermentesítsék a szülőket. Gyermeki emlékezetemben hatalmasnak őrződött meg a vásárhelyi „öreg ház": az utcai homlokzaton két, hátrafelé három szobával, amelyek közül az utolsó a „könyves szoba" volt, néhai nagyapám dolgozószobája, ahol egész falakat betöltő könyvespolcokon sorakoztak a még dédapámtól is maradt könyvek, bekötött folyóiratok. Az ilyen nyaralások idején minden család kapott egy-egy szobát - én nagyon szerettem volna, ha egyszer- úgy alakul, hogy mi lakhatunk a könyves szobában, de akkor már hárman voltunk testvérek, s nem fértünk volna el. így aztán csak messziről elősugárzó áhitatos sóvárgásaim tárgya maradt a titokzatos, könyvekkel bélelt félhomályos szoba (később ide képzeltem a gólyaszüleitől megszökött Dugó Danit, aki egy telet egy könyves szobában elrejtőzve vészelt át, s onnan került elő tavasszal, összeaszalódva). És ott volt valahol a „kulina", egy, a tornácról nyíló füstös lyuk (valószínűleg valamikor egy szobai kandalló külső fűtőürege), ha valamelyikünk rossz fát tett a tűzre, rögtön elhangzott a fenyegetés: „bezárlak a kulinába". Azóta elteltek az évek-évtizedek. Nem tudom, az akkori gyerekekből ki mit őriz emlékezetében. De a hódmezővásárhelyi nyarak egy életre összekötöttek bennünket, s nemcsak az akkor együtt nyaralókat, hanem az utánunk születetteket is. És ma - amikor unokatestvéreim gyermekei, unokái Kiskőröstől Miskolcig és Hódmezővásárhelyig az egész Magyarországot benépesítik - az összetartozásnak azzal az akkori érzésével mindig újra meg újra találkozom. III. Szülőfalum, Arapatak a magyar, a román és a szász vidék találkozási vonalán fekszik. A lakosság az én időmben fele-fele arányban oszlott meg: már óvodáskoromban csoportunk felerészben román gyerekekből állott. A falu közepén, a Szentgyörgyre, Brassóba és Földvárra vezető hármas útkereszteződésben Édesapám odakerülésének első éveiben épült fel a református elemi (egyik osztálytermének félretolható fa oldalfala mögött színpaddal, ahol az iskolai rendezvények, karácsonyfa-ünnepélyek műsora zajlott). Atellenben, a hármas útkereszteződés másik sarkán az egyemeletes román állami iskola. Édesapám 1925-ben végezte a teológiát, s azok közé a fiatal lelkészek közé tartozott, akik hivatásuknak tekintették a falusi lelkészi pályát, s közösségüknek 153
