Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Lengyel András: A modernitás kibontakozása és törései (A magyar kultúra mélyszerkezetének átalakulása a 20. század első felében)
Nem kétséges (bár gyakran kétségbe vonják), hogy a népiek mozgalma nagyon valóságos és - bizonyos területeken - megkerülhetetlen szerepet töltött be az ország modernizációjában. Nélkülük, szerepük mibenlétének fölismerése nélkül az egész 1945 utáni történeti szakasz megérthetetlen volna. Szempontunkból azonban most nem ez, hanem az látszik fontosnak, hogy a mozgalom, bár politikai eredményei meglehetősen szerénynek tekinthetők, megváltoztatta a magyar modemitás egész szerkezetét. Nemcsak az irodalmikulturális produkció ízléstörténetileg is értelmezhető jellege alakult át, lett „rusztikusabb" (ha tetszik: szürkébb és differenciálatlanabb), s nem is csak egy „új" életvilág mentális reprezentációja lett a magyar kultúra legitim, sőt már-már divatos összetevője. A modernizáció folyamatát szabályozó paradigma cserélődött ki. A mintakövetés nyugathoz fölzárkóztató gyakorlata radikálisan háttérbe szorult. Ez nem is lehet kétséges, önmagában is komoly veszteségnek tekinthető: a magyar magaskultúra előtérbe kerülő új alakzatai egyre inkább eltértek az egyidejű nyugati fejleményektől. Nem arról van természetesen szó, hogy Illyés Gyula például ne lett volna „européer" irodalmár, hogy Németh László virtuóz esszékben megmutatkozó tájékozottsága ne vette volna föl a versenyt bármely magyar kortársával, vagy hogy Erdei Ferenc ne lett volna a magyar szociológia igazi nagykorúsítója. A hangsúlyok kerültek máshová, az előrendelő célok lettek mások. S ez átrendezte a kimondott-kimondatlan irodalmi és kulturális kánont is - leértékelve sok mindent abból, amit a magyarországi modernizáció addig produkált. Ezzel pedig, akarva- akaratlanul, kettéhasította a modernizációban érdekelt kulturális mezőt, új s meglehetősen mély „árkokat", törésvonalat alakítva ki. Az 1914 előtti, nyugatias modernizáció kulturális aktorai és intézményei ugyanis, az ismétlődő emigrációs hullámok ellenére, nem számo- lódtak föl - immár nem lehetett kiiktatni őket. De erejük, presztízsük és hatókörük számottevően csökkent. A modernizáció fő erejéből egy visszaszoruló, „utóvédharcát" vívó, csupán „urbánus" modernizációs blokk lett, amely immár nem tarthatott igényt az egész modernizáció képviseletére és irányítására. A „hivatalos", intézményesített konzervativizmus és az előretörő népi mozgalom mellett „csupán" a harmadik erő pozíciójába szorultak az „urbanitás" eszménye körül szerveződők. S erőik is igen nagy mértékben elpazarlódtak az „értékvédő" önvédelmi csatározásokra, a konzervativizmus és a népi tábor (nem túlzottan eredményes) „korrekciójára". Ha irodalmi folyóiratcímekkel akarjuk szimbolizálni az 1919 utáni negyedszázad alapvető jelentőségű folyamatait, akkor egy viszonylag jól áttekinthető, de magyarázatra szoruló kép bontakozik ki előttünk. A legtekintélyesebb folyóirat, immár egyértelműen, a Nyugat volt. Ekkor már nem egy ellenkultúra lapja ez, hanem a valóban legtekintélyesebb, bár minden oldalról támadott irodalmi orgánum. A halott Ady maga is a kánon része lett, „nagyságát" - az ókonzervatívok kivételével - minden oldalon elismerték, költészete az autoritás pozíciójába emelkedett. (Kosztolányi Ady-revíziója már zajos ellenállásba ütközött, s magára a tekintélyrombolóra ütött vissza.) A Nyugat új, aktuális vezér-költője, Babits azonban irodalmilag tartósan alatta maradt 1919 előtti önmagának, s magának a lapnak a színvonala, teljesítőképessége is gyöngébb lett a korábbinál. Az elfogadottsággal egyféle „elszürkiilésként" is megnevezhető konszolidáltság járt együtt. A hivatalos konzervatív intézményrendszer, bár próbálkozott egy ellen-Nyugat létrehozásával, csak részleges sikereket ért el: a Napkelet sem irodalmi színvonalában, sem tekintélyében nem vehette föl a versenyt a Nyugattal, jóllehet értekező szövegeinek egy része tagadhatatlanul érdekes és nívós volt. (Ugyanezt az összefüggést mutatja az is, hogy a konzervativizmus egyéb reprezentatív lapjai is mind csak az irodalmon kívül érték el igazi eredményeiket: Athaeneum, Minerva, Magyar Szemle stb.) A népi irodalom reprezentatív folyóiratai, a Válasz és a Kelet Népe, bár az új írógenerációk legtöbbjét egy ideig sikerült megnyerniük, mindvégig megmaradtak egy irodalmi tábor szócsövének - nem sikerült az irodalmi mozgások 54
