Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Lengyel András: A modernitás kibontakozása és törései (A magyar kultúra mélyszerkezetének átalakulása a 20. század első felében)
egyedüli meghatározóivá válniuk. „Írói" rangot még nekik is a Nyugat adott, s nemcsak Illyés vagy Németh László, de alkalmilag még Veres Péter is publikált a Nyugatban. Azaz a „városi" kultúra látszólag jó pozíciókkal bírt. Olyannyira, hogy tény: a városi populáris kultúra e negyedszázadban már áthatotta a kor egész klímáját: az operett- és filmslágerek, vagy a filmek szereplői által fölkínált szerep- és viselkedésminták például széles körben hatottak. A negyvenes években Karády Katalin hajviseletét már a városokba bekerülő vidéki parasztlányok is utánozták. Megkockáztatható: a slágereket, filmeket, bohózatokat vagy éppen „filléres" olvasmányokat termő flaszterkultúra közegében jelentős egységesülés bontakozott ki. (Érdemi történeti elemzéssel, sajnos, e téren máig adós a kutatás.) Ez a populáris regiszter azonban nem azonosítható az igazi „urbánus" megnyilatkozásokkal. Nemcsak azért, mert ez a nagyvárosias populáris kultúra szülte a keresztény középosztály életérzését tükröző olyan slágereket is, mint a „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország", s ennek a kultúrának volt az első számú férfiidolja Jávor Pál, aki külsejével, egész habitusával a magyar dzsentrieszmény filmes mintáját adta. De azért is, mert az igazi „urbánusok" a városi kultúrának csak egy kicsi, harcos, antirasszista és szabadsághívő vonulatát alkották. Ez pedig, egy hosszabb, kényszerű átalakulás eredőjeként, maga is csak viszonylag későn önállósodott a defenzívába szorult „hagyományos" progresszióból. így érthető, hogy az urbánusok viszonylag későn, csak 1936-ban meginduló legkövetkezetesebb lapja, a Szép Szó - József Attila nagy súlyú jelenléte ellenére - szintén csak egy volt a lehetséges áramlatok közt. Meghatározó szerepet ez a lap sem tudott betölteni. Sőt, a viszonyok igazi tükörképét már nem is ezek a lapok adják maradéktalanul vissza: e korszak jellemzője már az, hogy a kulturális élet tendenciái nagyon sokfelé szóródtak szét, s igen nagy azoknak a folyóiratoknak a száma, amelyekben alkalmilag történetileg releváns álláspontok artikulálódhattak. Az igazi jellegzetesség így az izgalmas produkciók nagymértékű szóródása, „idegen" környezetben való fölbukkanása. Ez maga is a válság, de legalábbis a dezintegráció jele. „Mindenki" által elfogadható kulturális tekintély immár egy sem akadt, a kínálatban már utólag is csak „sebhelyes" tekintélyeket fedezhetünk föl. 4 A korszaknak a modemitáshoz való viszonyát alapvetően az határozta meg, hogy a modernitás dinamikáját és mélyszerkezetét létrehozó félperifériális kapitalizmus viszonylag széles körben problematikus lett. S e vonatkozásban elsősorban nem is a vulgármarxista értelmiségi enklávékra vagy a szervezett munkásság marxista ortodoxiájára kell gondolnunk. Ezek összességükben is törpe momritást képviseltek. Történetileg fontosabb, hogy a társadalom „közéletileg" aktív rétegeiben igen sokféle formában s a tudatosság nagyon különböző fokán érzékelhető volt a tőke társadalmi viselkedésének megkérdőjelezése, sőt - nemritkán - elvetése. Ez alapvetően a (keresztény) középosztály kollektív deklasszálódá- sának, az ország fokozódó félperifériális alárendelődésének érzületi következménye volt. Az így, ennek bázisán létrejövő gondolati konstrukciókat leírni igen nehéz, hiszen nagy tarkaságot, s egyben kaleidoszkópszerű folyamatos újrarendeződést mutatnak. De tény, hogy a premodem eredetű „bűnös város” ideológémától (amely 1919 körül néhány évig vezető verzió volt) a „zsidó tőke" elutasításán át a (nem kapitalista jeliegűként vizionált) utópikus parasztállam eszményének virulásáig, jól érzékelhetően, sokféle amorf antikapitalizmus kereste önmaga megnyilvánításának lehetőségét. Voltaképpen az egyik leghatékonyabb konstrukció, a „harmadik út" tételezése is a kapitalizmustól való distanciálódás ideológiája.) Mindez jelentékeny mértékben hozzájárult a rendszer lényegi instabilitásához, s csak 55
