Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8. szám - Lengyel András: A modernitás kibontakozása és törései (A magyar kultúra mélyszerkezetének átalakulása a 20. század első felében)

ve az olcsó népszórakoztatásként is funkcionáló mozi járulékos hatásával - a pillanatnyi élmény, az érzékek vezérelte tájékozódás lehetőségét tolta előtérbe.

Az „örök" eszmények uralma, az iskolarendszer minden erőfeszítése ellenére, visszavonhatatlanul megingott. S az immár archaikusnak föltűnő eszmények legtekintélyesebb intézménye, az egyház is csak politikai és gazdasági beágyazottsága révén tudta mérsékelni tekintélyvesztését. Befolyása az érzület alakítására egyre csökkent, egyre kevésbé érte el a „lelkeket" - a szekularizáció és a „hitetlenség" teret nyert, jóllehet az egyházi intézmény- rendszer kanonikus pozíciója még sértetlen maradt.

2

A magyar modemitás nagy, s hatásaiban máig továbbgyűrűző törése kétségkívül 1919- ben következett be. Arról, hogy mi történt s miért, diametrálisan ellentétes narratívák sorozata szól - a kortársi reagálásoktól a mai történészi s áltörténészi értelmezésekig. S bűnbak is mindig akadt, kiszolgálva az éppen aktuális értelmezői konjunktúrát. A leegyszerűsítő, fekete-fehér megítélésektől azonban célszerű tartózkodni, hiszen maga a törés föltételei is már évekkel korábban kialakultak, s ezek önmagukban is cáfolják az egytényezős magyarázatokat. Ha mindazt, ami 1919-ben bekövetkezett, gondolkodástörténeti folyamatként próbáljuk leírni, nyilvánvalóvá válik, hogy már 1913 körül létrejött egy olyan új, s minden addiginál bonyolultabb szituáció, melyből szinte törvényszerűen kellett 1919 traumájáig eljutni. 1913 körül - az 1912. év eseményeinek következtében - ugyanis bizonyossá vált, hogy a modemitás kibontakozásának „optimista", az emberi esélyeket relatíve harmonikusan kiegyenlítő forgatókönyve ellehetetlenült: az állagőrző antimodemista modernizmus legyőzte a modernizáció progresszív vonulatát. Nem számolta föl, erre már nem volt ereje, de megtörte lendületét, s letérítette saját - kiegyensúlyozott átalakulást ígérő - útjáról. Ennek irodalmilag is érzékelhető jele Ady költészetének motivikus átrendeződése, a kudarcélmény és a hitvesztés fölerősödése. Már 1913 novemberében kimondta: „Valahol utat vesztettünk [...] / S most harcolunk kedvet vallva kedvetlenül" (Fáradtan biztatjuk egymást). Majd 1914 januárjában, tehát még a háború kitörése előtt elismerte: „Kevesen voltunk, buktunk és vége” (Az ütések alatt). 1916 júniusában pedig már nem kevesebbet állított, minthogy:

Minden, amiben hittünk,

Oda-van, oda-van, oda-van És szerencsés

És boldog, aki csak önmagáért Boldogtalan.

Mert minden oda-van,

Minden, amiben hittünk,

Zászlók, kiket ormokra vittünk,

Ma minden oda-van S boldog, aki boldogtalan...

(Dal a boldogtalanságról)

Ez a kudarctudat nem egyszerűen a politikatörténetileg is értelmezhető fejlemények lenyomata, nem pusztán Tisza István „ellenforradalmának" tükröződése, bár kétségkívül összefügg azzal. Az európai minták követésének tapasztalatai, belső „következményei"

44