Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Lengyel András: A modernitás kibontakozása és törései (A magyar kultúra mélyszerkezetének átalakulása a 20. század első felében)
azok, amelyek - ha egyelőre csak a legokosabb, legérzékenyebb intellektusok számára érzékelhetően is - súlyos és föloldhatatlan kollíziókba torkolltak. Ady maga már 1911-ben diagnosztizálta a modernizáció alapvető paradoxonát: „Követeljük a legteljesebb demokráciát, ordítjuk az általános, titkos és egyenlő választásjog elvét becsületesen, mártírosan, holott századokkal nálunk előbb járó kultúrtársadalmak eredményei már elvették titokban minden gusztusunkat" (Nyugat, 1911. aug. 1.). Érthető tehát, hogy Ignotus bon mot)a („Nem értek egyet magammal") s Ady vallomása a „két meggyőződésű emberek" típusának kifejlődéséről, jóval több volt, mint paradoxongyártó elménckedés: egy mély és egyre erősödő kollektív tapasztalat fejeződik ki bennük. A modemitás végletekig ellentmondásos dinamikája érvényesült e tapasztalatokban - a félperifériás Magyarországon élesebben, mint a centrumban. Maga a rögzített jelentésképzés vált ugyanis egyre inkább lehetetlenné, s a fiatal Lukács György, az úgynevezett impresszionista kritikát bírálva, már ezzel a szükségképpeni jelentőségvesztéssel, a szavak súlytalanodásával fordult szembe. Mindez természetesen megmaradhatott volna a modemitás rossz szájízű kulturális kísérőjelenségének, egy mélyből fakadó tapasztalat mentális konfigurációjának. Ám a modemitás ezt valamennyire ellensúlyozó pozitív hozadéka, egy sor, politikailag is artikulálódó szociokulturális fejlemény következtében, a maga lehetséges teljességében nem bontakozhatott ki a félperifériális Magyarországon. A magyar modernizációt így korlátozottsága és belső, immanens törékenysége együtt s egyszerre jellemezte. A korlátozottság ténye szociológiailag is jól megfogható. Azzal, hogy a „modern” Budapestet a „vidék" rovására hozták létre, maga a modemitás került gettóba: az egymilliós, új intézményekkel és modern funkciókkal fölturbózott fővárost egy egyenetlenül fejlett, sok vonatkozásban még premodern „vidéki" Magyarország vette körül. Olyan ország, amelynek Budapesten kívüli intézményrendszere a kívánatos funkciókhoz mérten kicsi s majdnem névleges volt, az egészet valami kulisszaszerűség jellemezte, társadalma pedig gyöngén vagy egyáltalán nem polgárosult. A középosztály úriemberi rangtartásra és „lefelé" irányuló hatalomérvényesítésre rendezkedett be. A parasztság, amely minden modernizálódása ellenére nagy átlagban megmaradt a társadalom alatti társadalom helyzetében, óhatatlanul szemben állott a Budapestre koncentrálódott, külsőséges, „idegen" entitásként fölfogott modernséggel, elszigetelődve saját szűkebb környezetének modernista enklávéitól is. (Olyan úgynevezett nagyvárosnak, mint Szegednek például lakossága egyharmada „tanyai" volt, s e „kintlakók" egy része még a városba is csak hébe-hóba jutott be.) S a modernség újkeletű centrumai nemcsak a parasztságot nem tudták integrálni, de a - jórészt ugyancsak paraszti státusú - nemzetiségi tömegeket sem. Sőt utóbbiaknak, paradox módon, még a modernizálódása is a társadalmi dezintegrációt erősítette: a nemzetiségi értelmiség ugyanis egész ténykedésével a Monarchiából való kiválásra készítette föl sorstársait. (Nem teljesen érthetetlenül: Cioran, a franciává vált román író, már franciaként, megvallotta, hogy számára gyermekként a magyar csendőr volt az erőszak és a félelem jelképe.) E helyzet hihetetlen törékenysége így szükségképpen abból fakadt, hogy az ország - egységes, modem társadalom helyett - egy olyan szociális aggregátumot képezett, amely a különféle, egymással is szemben álló tradíciók és igények heterogén halmazaként írható le. Olyan halmazként, amelyben a zsidó—nem zsidó („keresztény") középosztályi elkülönülés, minden ereje ellenére, még csupán egy volt a többi közt, s viszonyukat együttműködésből csak az új szituáció logikája változtatta át ellenségeskedéssé. Az új szituáció alapszerkezete azonban, részben külső fejlemények következtében, a világháború kitörésével brutális nyíltsággal mutatkozott meg. A kapitalista világgazdaság fejlődése új szakaszába jutott (ezt az új szakaszt nevezte, másokkal összhangban, V. I. Lenin orosz forradalmár a „kapitalizmus legfelsőbb szakaszának", imperializmusnak). 45
