Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Lengyel András: A modernitás kibontakozása és törései (A magyar kultúra mélyszerkezetének átalakulása a 20. század első felében)
1995. 16.). Mikszáth a siker érdekében (és saját korábbi nélkülözéseit is ellensúlyozandó) „beleállt" ebbe a személyiség mélyszerkezetét is alakító, állandósuló mentális átalakulási, átrendeződési folyamatba. Engedelmeskedett a kibontakozó modemitás dinamikájának, jóllehet - okos emberként, kortársaihoz hasonlóan - ez nem minden vonatkozásban volt kedvére: ironikus, relativizáló távolságtartása, mindent kétellyel kezelő, de semmit radikálisan meg nem tagadó beállítódása írásaiban jól érzékelhető. Beállítódása egésze így, legalább három lényeges pontban, már „az emberi érzékelés kényszerű modernizációját" mutatja. 1. A politika vonatkozásában megnyilatkozásai szignifikáns kettősséget mutatnak: pozíciója kritikai, de ez a kritikusság a politika fikdonalizálásának kereteiben jelenik meg. 2. Önreflexiója, énérzékelése a tradicionális szubjektum fölfogás sajátos kikezdéseként, viszonylagosításaként artikulálódik. Számára már nincsenek szilárd instanciák, melyek rögzített identitáskonstrukciók fölépítését tennék lehetővé, de ezek illúzióját fönntartja. 3. írásaiban megjelenik a perspektívavesztés, a dolgok átláthatatlanságának élménye, amely végső soron már a lehetséges tudás „természetes" érvényesülését újra s újra megszakító, azt transzformáló új típusú erőszak megtapasztalásának az élményéből fakad. Ahogy már viszonylag korán, 1873-ban észrevette s kimondta: „A százados logikát halomra készülnek dönteni az új emberek" (ÖM 1: 186.). Mikszáthnak e mentális mozgásával, tradíciótól való távolodásával bizonyos értelemben ellenkező előjelű átrendeződést mutat az asszimiláns zsidóság nevezetes hetilapja, az A Hét. Ez a lap a „modern", városias életérzés programos kifejezője és terjesztője volt, a „városi", sőt nagyvárosi írók fóruma. Ezt a szerepkört nem utolsósorban az tette lehetővé, hogy az asszimiláns zsidóság, helyzetéből következően, kívül állott a rendies tradíción, saját vallási tradícióját pedig éppen föladni készült, így mindenki másnál nyitottabb volt az integratív jeliegűként fölfogott „új" viszonyok igenlésére. Ám a lap az adott történeti összefüggések közepette, egészében mégiscsak egy sajátos, „kevert" diskurzus szócsöveként tudott működni. Szerkesztője, meghatározó személyisége, aki kialakította a lap profilját, Kiss József, költőként voltaképpen az Őszikék előtti Arany epigonja volt. S verseiben - jellegzetes önfélreértésként - nem az emancipálódó-asszimilálódó zsidó intellectuel speciális habitusát igyekezett megjeleníteni, hanem - költői legitimációt keresve - maga is a nép-nemzeti epigonizmus egyik szólamát képviselte. Irodalmilag a már bomlado- zó „magyar" tradícióba akart integrálódni. Ám lapszerkesztőként, az olvasói recepciós igények érzékelőjeként, a „nagy” tradíció alatti „hétköznapiság" műfajaiban: cikkekben, jegyzetekben stb. utat engedett bizonyos „modern", budapesties hangulatok, tematikák, sőt problémalátások megjelenésének. A nagyközönség számára így ez a lap lett az újszerű, „modern", sőt divatos életérzések szócsöve, utólag visszatekintve pedig egy nagy mentalitástörténeti átrendeződés mozgékony tükre. Nem hagyható azonban említetlenül, hogy ez az „új hang” (s a világ igen sok vonatkozásban csakugyan új tematizációja) sem volt mentes bizonyos önfélreértéstől: az asszimiláns zsidóság korérzékelése és helyzetkifejezése, minden modernsége ellenére, éppen saját specifikumát illetően maradt homályos, különnemű fejleményeket egy asszimiláns stratégia jegyében összemosó. Ez persze az adott körülmények közt teljesen érthető fejlemény volt, sőt - talán - egyenesen szükség- szerű. Irreálisan magas követelményeket támasztana az, aki ezt az asszimilációs önfélreértést mai távlatból, de csakis morálisan interpretálná. Mégis tény, ezzel megteremtődött az alapja a habitusban egy tartósnak bizonyuló, rossz tagolódásnak: ami „modern", az nem „magyar", ami „magyar", az nem modem. így ugyanis az érintkezési viszonyokat tagoló habitusban mind a modernség, mind a magyarság identifikáló mozzanata strukturálisan deformálódott. Ez a rossz tagolódás azonban a maga idejében még inkább csak latens mentalitástörténeti fejlemény volt; a törésvonalak még nem kerültek fölszínre. Sőt azzal, hogy az Új versek 39
