Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Lengyel András: A modernitás kibontakozása és törései (A magyar kultúra mélyszerkezetének átalakulása a 20. század első felében)
1906-os megjelenésével egy olyan költő ugrott a „modern" törekvések élére, aki személyileg, in genere teljesen benne állt a magyar nemesi, „kisúri" tradícióban, támadhatatlanul „magyar" volt, ám - újságíróként szerzett tapasztalatai nyomán, azokat végiggondolva- nyíltan e tradíció ellen bontott zászlót, egy másik, egy optimálisabb tendencia lehetőségei is körvonalazódtak. A költészete által legitimált Ady „frontemberként" való föllépése ugyanis megteremtette a modemitás érvényesülésében érdekelt zsidók és nem zsidók szimbolikus modernizációs koalíciójának lehetőségét. A modem habitus hordozói immár egy etnicista alapon kikezdhetetlen „magyar" minta mögé sorakozhattak föl. A habituális viszonyok azonban ezzel persze csöppet sem lettek egyszerűbbek. Ady ugyanis nem „a" magyar kultúra reprezentánsa volt (aminek, joggal, ma látjuk), hanem csak egy formálódó ellenkultúra „frontembere", akihez igazodni lehetett, akit követni lehetett, de aki az uralkodó nép-nemzeti epigonizmus ellenében - szociológiai értelemben - csakis egy újszerű, ám széles körben még el nem fogadott irodalmi extremitást képviselt. Ezt az általa megjelenített modemitást a magyar szociokulturális viszonyok egésze még csak mint a művészeti élet újabb fejleményeivel együttjáró extravaganciát, pózt volt képes látni, s szélesebb körben csakis a „botrány" és hallgatólagos elutasítás közt ingadozó recepció volt az osztályrésze. A modemitás pózokba kényszerülését maga Ady is tökéletesen érzékelte, s e problémát- mint szükségszerűt - igen korán tematizálta is. A pózok lehetőségének a hallgatólagos elismerése, a művészetnek mint autonómiát érdemlő és élvező kulturális gyakorlatnak az elfogadása vagy inkább eltűrése pedig a bontakozó kapitalizmus életmód- és igényalakító dinamikája révén lehetővé tette, hogy - a korábbi szétszórtan jelentkező kezdeményeket egyetlen intézménybe koncentrálva - 1908-ban létrejöjjön a Nyugat, a magyar modemitás reprezentatív irodalmi folyóirata. Zsidók és nemzsidók hatékony modernizációs koalíciójának ez a lap lett a legmagasabb színvonalú, legtekintélyesebb megjelenési formája. A Nyugat maga ugyan „zsidó lap" volt (miként előbb s egy ideig párhuzamosan, az A Hét is), hiszen létrehozói, finanszírozói és működésének menedzselői a zsidó polgárság köréből kerültek ki, jellegzetes szubkulturális vonásokat mutatva. Maga a főszerkesztő (Ignotus) is, a lapot ténylegesen „összerakó" szerkesztő (Osvát Ernő) is az asszimilánsok közé tartozott. De vezető munkatársai jelentős része, köztük a „faltörő kosként" is szerepet vállaló Ady is, nem zsidó volt. S mellette olyan, kétségkívül jelentős neveket lehet még fölemlegetni, mint pl. Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Móricz, vagy az első időkben fontos szerephez jutó Cholnoky Viktor - mindannyian keresztények, azaz sajátos „magyar" színek képviselői. A folyamatos megjelenés megkívánta jelentékeny szövegmennyiség előállítói természetesen nem szűkíthetők le a nagyokra, Adyékra, Babitsékra, mellettük, mögöttük különböző rendű és rangú „zsidó" (valójában: asszimiláns) és nem zsidó szerző jutott szóhoz - a diskurzus modernizációjának érdemi előmozdítójaként. Irodalmi szempontból a Nyugat értékét éppen ez a sokszínűség, a különböző ízlések és alkatok széles körének egyidejű és folyamatos fórumhoz juttatása, a művészi (s nem csak művészi) kreativitás szabad (vagy majdnem teljesen szabad) érvényesülése adta meg. Ennek a habitusbeli intézményesülésnek az alapját (amely egyben a lap minden más orgánumtól megkülönböztető karakterét is biztosította) két olyan mozzanat képezte, amelyet Ady és kritikusi fegyverhordozója, Schöpflin Aladár fogalmazott meg szinte emblematikus tisztaságban. Az egyik a városias Magyarország ideája volt, a másik a magyar irodalmi tradíció modernista aktualizálása. A városias Magyarországról, ismeretes, Ady írt nagyhatású esszét, s aligha véletlen, hogy a Nyugatban debütáló Schöpflin bemutatkozó cikkének címe és tárgya is a Várost tematizálta. A hagyomány modernizálása, újrainterpretálása szempontjából pedig szimptomatikus, hogy Ady, vállalva a népszerűtlen (s intellektuálisan sem veszélytelen) feladatot, az Oszikék előtti, a magyar közműveltséget domináló Arany vulgarizált értelmezésével fordult szembe, túlzásaival is hatálytalanítani igyekezve ezt a 40
