Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Lengyel András: A modernitás kibontakozása és törései (A magyar kultúra mélyszerkezetének átalakulása a 20. század első felében)
ségletei „belülről" nem, vagy csak egyes pontokon támogatták: az „idegen" értelemszerűen csak divatként, azaz meg nem értetten érvényesülhetett idehaza. (Maga a divatszerű igazodás igénye viszont már „modern" fejlemény!) A tehetség társadalmi kibontakozása ugyanis nem pusztán egyéni-egyedi „adottságok" kérdése: a tehetség kiképződése és irodalmi művekben való realizációja mindenkor szociokulturálisan föltételezett. Felemás viszonyok közt még az egyéni tehetség és a maradéktalan érzelmi elszánás, a „modernnek lenni" akarása is inkább csak érdekes különcöket szül, semmint tiszta szerkezetű, nagy életműveket. Sarkosan fogalmazva azt mondhatnánk, ilyenkor mindenki saját tehetsége, saját - föltételezhető - lehetőségei alatt teljesít, hiszen ezek a lehetőségek még csak részlegesen bontakozhattak ki, s közösségi megerősítésük, visszaigazolásuk többnyire elmarad vagy maga is felemás. A századvég (vagy ha úgy jobban érthető: az 1913-ig elhúzódó „hosszú 19. század") viszonyaira két fejlemény tekinthető reprezentatívnak: a Mikszáth-életmű rejtőzködő modernsége, valamint az A Hétre jellemző sajátos, „kevert" diskurzus. Az öreg Arany és a Nyugat föllépése közötti periódus reprezentatív írója modemitás- történeti szempontból kétségkívül Mikszáth Kálmán volt. Nagy tehetségének s közéletileg is érvényesülő „alkatának" szerencsés találkozása őt a kor- és helyzetspecifikus magyar modernizáció emblematikus alakjává tette. Ady, Mikszáth halálát (1910) követően, egy róla írott remek esszéjében, kitűnő érzékkel, Mikszáth „zsenijét" és a lekomáztatáshoz szükséges „gyomrát" emlegette föl, mint a siker zálogát. Ez az Ady emlegette „gyomor" persze nem pusztán egyéni alkati adottság volt (a kompromisszumkészség igen sok, Mikszáth zsenijét nélkülöző kortárs sajátjaként is megemlíthető lenne), szükséges volt azonban ahhoz a kiegyenlítő, egyensúlyozó, sőt relativizáló szerephez, amelyet Mikszáth - magas színvonalon - betöltött. A kérdés csak az, miben állott ez a szerep? Úgy vélem, a modemitás sajátos rejtőzködő-kiegyező képviseletében. Mikszáth még mindenestől benne állott a patriarchális-,,vidékies" magyar tradícióban, figurái, művei díszletezése nemegyszer a premodem népiesség figuráival és díszletezésével mutatnak rokonságot, de ezeket a kor dinamikájának (és saját érzékenységének, „kritikai érzékének" engedelmes- kedve) folyamatosan felülírta, mintegy magát a tradíciót is relativizálva. Mint újságokba dolgozó író, aki hivatásánál fogva az aktualitásokban mozgott, persze belekényszerült megnyilatkozásai hatásának előzetes mérlegelésébe, valamiféle kalkulatív racionalizmusba. Azaz belekényszerült a politikailag és mentalitástörténetileg egyaránt értelmezhető „okos" kompromisszumok keresésébe. De kiegyezése (amely, ismételjük meg: politikailag is, poétikailag is megfogható) már az új korszak modernizációs dinamikájából merítette erejét, s modem tapasztalatokat fejezett ki. Sikere, a maga idejében hallatlan népszerűsége e kettős pozícióból fakadt. Kortársai - olvasói - ezekben a kompromisszumokban ismertek magukra, helyzetükre, életviszonyaik valóságos kettősségére. A Mikszáth-próza mentalitástörténetileg is értelmezhető szövege - Mikszáth írói tehetségén túl - jórészt ezért vált rendkívül finom szövésű, bonyolult struktúrájú, de bonyolultságát rendre elrejtő szövegvilággá. Az új valóságérzékelés egyik mintapéldájává. Mikszáth beállítódásának megértéséhez nem árt figyelembe venni Jonathan Crary figyelmeztetését: „a modemitás bármiféle összegzésének fő feladata számot vetni a megfigyelő alkatának és lehetőségeinek folyamatos átalakulásával, az emberi érzékelés kényszerű modernizációjával, amely nagyjából a kapitalista modernizáció imperatívuszának felel meg" (Crary 1995.14.). Itt, persze, számolnunk kell azzal az egyáltalán nem lényegtelen összefüggéssel is, hogy a modernizáció - a széles körben szokásos „optimista" értelmezéssel ellentétben - nem föltétlenül haladást vagy fejlődést jelent, „hanem [csak] az új szükségletek, az új termelés és az új fogyasztás szakadatlan, öngerjesztő megteremtését, melynek következtében az érzéki formák a folyamatos átalakulás állapotában vannak, ha úgy tetszik, a folyamatos válság állapotában" (Crary 38
