Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Füzi László: Mozgások, fejlődések, ütközések, átalakulások a huszadik században
magukban hordozó évtizedeket illették. A felsorolás mellett Barzun számos más fontos megállapítást tett, most nem rendszerezve csupán párat emelek ki az általa említettek közül: a Dreyfus-per kapcsán alakult ki az értelmiségi kifejezés máig érvényes jelentése, már a századfordulón megjelent a huszadik század egyik legsajátosabb jelensége, a tömeg („a tömegek felemelkedése háttérbe szorította az individuumot, amely természetesen továbbra is létezett, ám névtelenül; egyetlen atomként a hozzá hasonló milliók között"), s azt sem feledhetjük, hogy „a tömegember és a konformista intellectuel elleni nietzschei támadás az 1870-es és 80-as években folyt; abban az időben, amikor csúcspontra ért az ipar robbanásszerű fejlődése, a kapitalista vállalkozás kíméletlensége és az új erőre kapott imperialista terjeszkedés..." Ha lehetséges ilyen leegyszerűsítés, akkor azt mondom, hogy a huszadik század alapjait meghatározó fejlődés az ipari forradalmon, s az azt követő, még inkább a tizenkilencedik század utolsó harmadára eső felfedezéseken nyugodott, a huszadik század légkörét meghatározó és a huszonegyedik század irányába mutató - mert létük már nem a közvetlen tapasztalatra alapozódott - tudományos elméletek pedig a huszadik század elején, a huszadik század elejétől születtek meg. Most folytatom azt, amit Hobsbawmtól korábban idéztem: „A birodalmak korában nemcsak a modern csúcstechnika szerepe körvonalazódott - gondoljunk az autóra, a repülésre, a rádióra és a filmre -, hanem a modern tudományos elméletek is: a relativitás, a kvantummechanika, a genetika. Ráadásul a tudomány legezoterikusabb és legforradalmibb felfedezései is azonnal átfordítódnak a technika nyelvére a drót nélküli távírótól a röntgensugarak orvosi felhasználásáig; mindkettő az 1890-es évek felfedezése volt. Miközben azonban a rövid 20. század tudományos eredményeinek csírái már 1914 előtt láthatóak voltak, és a 20. század későbbi nagy technikai vívmányai is már lényegében készen álltak, kétségtelen, hogy a tudomány a világon még sehol nem töltött be a mindennapokban nélkülözhetetlen szerepet." Ezekben a „rövid huszadik századot" közvetlenül megelőző években formálódott az új, huszadik századi világmodell, az előzőek után pedig már nem lehet azt mondani, hogy létezett a valamikor még ideálképként elképzelt nyugodt, kiegyensúlyozott, a fejlődés megvalósuló elvétől magabiztos, s a megismerés mindenható elvét valló tizenkilencedik század, de ha nem is létezett, akkor is azt kell mondani, hogy legalábbis a jelzett ideálkép akkor esett szét, amikor a maga számára kialakított világmodell megismerésének végére ért. Újabb nagy ívű, a világegyetem kialakulásával, kiterjedésével és mozgástörvényeivel foglalkozó munkájában Stephen Hawking leszögezi: „A XIX. század vége felé a tudósok közel érezték magukat a világ teljes leírásának megalkotásához. Úgy vélték, hogy a teret »éternek« nevezett, folytonos közeg tölti ki. A fénysugarakat és a rádiójeleket ezen éter hullámainak tartották, éppúgy, amint a hangot a levegőben terjedő nyomáshullámnak. ...A század végére azonban ellentmondások láttak napvilágot a mindent átható éter elméletét illetően. Arra számítottak, hogy a fény az éterhez képest állandó sebességgel halad, ezért ha mi magunk a fénnyel megegyező irányban mozgunk az éterben, akkor a fény sebességét kisebbnek észleljük, míg ha az ellenkező irányban haladunk, akkor nagyobbnak találjuk a fénysebességet." A huszadik század elején - 1905-ben - Einstein kizárta az éter fogalmát, s elvetette az univerzális idő fogalmát is, rámutatva, hogy „mindennek és mindenkinek saját ideje van" (Hawking). 23
