Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Gyáni Gábor: A 20. század mint emlékezeti „esemény”
rezett tetteit, valamint a 20. század történelmének barbár cselekedeteit. Az utóbbiak kirívó, megrendítő, az elme (a lélek) számára feldolgozhatatlan, a tudomány eszközeivel megmagyarázhatatlan mibenléte abból ered, hogy századunk ún. civilizált világában az erőszak fogalma, mértékének elfogadottsága, és kivált az indokoltsága, egyszóval: az erőszak kultúrája gyökeresen más, vagy más kellene, hogy legyen, mint volt a közeli és a távolabbi múltban.17 Nem az antropológiai relativizmus programját kívánom ezzel meghirdetni, azt sugallva, hogy ott és akkor idézhet elő csupán a kiáltó erőszak traumatikus élményt, ahol és amikor a civilizáció intézményi és morális rendje közösségileg ellenőrizhető formák és keretek közé szorítja az erőszak kultúráját. Tény azonban, hogy az ismert 20. századi feltételek között, amikor éppen egy ilyen rend vált volna áthatóvá a korábbi fejlemények betetőzéseként, amely egyúttal a dolgok egyetemleges mércéjéül is hivatott szolgálni, az erőszak riasztó történelmi megnyilatkozási formáinak alkalmankénti feléledése, az erőszak kifejtésére képes és kész állami és társadalmi erők intézményes befolyásának a megnövekedése összehasonlíthatatlanul pusztítóbb hatást fejt ki a történelmi, egyáltalán az öntudatra, mint más társadalmi feltételek mellett. Ha úgy beszéljük el az erőszak történetét, hogy a kontextusok logikájához tartjuk magunkat, akkor háboríthatatlanul fenntartható a múlt mint történelem racionális magyarázatának a létjogosultsága. Ellenkező esetben óhatatlanul moralizálással váltjuk fel a magyarázat és a megértés munkáját, ez pedig idegen a pozitív tudomány ethoszától. Nem szabbhatja meg ugyanis az igazság, igazságosság, jogosság mint kortól és helytől független, egyetemlegesen hasznos norma és kognitív iránytű a történészi beszédmódot, nem helyettesítheti mindez a történeti megértést és magyarázatot. Ami nem azt jelenti persze, hogy az emberi áldozat (népirtás, rabszolgasorba taszítás) „megbocsátható lenne annak a történelmi összefüggésnek a nevében, amelyben megvalósult". Mégis: a történeti szemlélet hű követője arra törekszik, hogy megértse, „miért és hogyan tűnhettek ezek a cselekedetek elfogadhatónak, só't dicséretre méltónak egész népek számára”.18 Nem ez a helyzet azonban a 20. századdal, ahol az atrocitások mint élő emlékek jelenvalósága a tisztán történeti mellett, vagy éppen a helyett a morális ítélet alkotását is elkerülhetetlenné teszik. Mindaddig nem adottak ez esetben a mora- lizálástól mentes historizálás szellemi előfeltételei, amíg a múlt részben vagy egészen a „kommunikatív emlékezet" vagy a személyes emlékezés által is közvetítve válik történelemként hozzáférhetővé. Mitől más ez a múlt, mint az, melyet a történelem fogalmába szoktunk foglalni? Olyképpen különbözik tőle, hogy az utóbbi már az elmúltra, a valamikor voltnak a jelenbeli hiányára utal. Az ekként emlékezetben tartott múlt, melynek jelenbeli hiányára a történész hívja fel a figyelmet, nem „a maga jogán", hanem a róla való tudás iránt mutatkozó jelenbeli igény folytán ölti (öltheti) magára a történelem alakját. Ahogy Michel de Certeau fogalmaz, a történész az általa alkalmazott nyelvi eszköztár segítségével alkotja 17 A kérdésről bővebben Gyáni Gábor: A látható és a láthatatlan erőszak. Pannonhalmi Szemle, 2007/1., 39-48. 18 Tzvetan Todorov: i. m. 132., 133. 8
