Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Gyáni Gábor: A 20. század mint emlékezeti „esemény”
meg azt a világot, amely már végképp eltűnt, és így kínálja fel azt az olvasónak. „Egyszóval a történészek megteremtik a hiányokat."19 Az emlékezet, ettől eltérően, a múltat nem mint hiányt, hanem mint a múlt jelenbeli folytonosságát viszi színre. Számára a múlt nem az, ami egyszer valamikor véget ért, és ezért újólag fel kell fedezni, ez pedig úgy történik, hogy elsőként meghatározzuk a múlt hátrahagyott nyomait (megkonstruáljuk a történelmi forrás fogalmát), majd összegyűjtjük, értelmezzük, végül elbeszélésbe öntjük őket. Az emlékezet nem úgy kapcsolódik tehát a múlthoz, mint ami végérvényesen elvált a jelentől, s aminek a felelevenítése a hiány megkonstruálása, mely utóbbi komoly erőfeszítéssel, történészi elmemunkával történik: egyedül az képes ugyanis érdekessé és értelmezhetővé tenni a jelen számára a múltat. A kollektív emlékezet soha sem szakad ki maradéktalanul a múlt folytonosságának kontextusából, mely múlt közvetlenül áthatja és részben vagy egészben kitölti általa a mindenkori jelent. Ez a múlt, pontosabban a rá való szüntelen emlékezés a jelenbeli identitás egyik, ha nem a legfőbb forrása. Mindezek fényében a 20. század nem kelti azt a benyomást, mint aminek a történészek üdvös tevékenysége adhatna kizárólag jelentést és jelentőséget: ez a múlt korántsem az, melynek elmúltát jelenbeli hiányának a létrehozásával kellene nyilvánvalóvá tenni. A 20. századi múlt szüntelenül velünk van anélkül, hogy elmúlt volna, folyton itt rejtőzik artikulált vagy artikulálásra váró tapasztalatként (emlékezetben tartott tapasztalatként), ha másként nem, akkor öntudatlan emlékezet formájában, testi diszpozíciók (gyakorlatok) gyanánt él tovább a jelenben.20 A 20. század talán legdöntőbb tartalmi meghatározó jegye, korábban említettük, a tomboló erőszak ismételt fellobbanása és több egymást követő nemzedék életében játszott meghatározó szerepe. Amikor ez történt, az emberiség jócskán előrehaladt már a civilizálódás történelmi folyamatában, komoly sikert érve el az erőszak megszelídítése terén; a nyers erőszak helyett egyre inkább humánus módszerekkel akarta és tudta megoldani az emberi konfliktusokat, s mindez ráadásul a törvény és az erkölcs magaslatára is emelkedett egyszersmind.21 Ilyen körülmények között a brutalitás 20. században jelentkező megnyilvánulásai különösen sokkoló, váratlan és traumatizáló következménnyel járnak, mert „felkészületlenül" érik áldozataikat, akik közé bárki bármikor bekerülhet, aki e korban él. Hogyan is válhatna történelemmé ez a múlt, amely a morál falait áttörve újból visszatérni látszik a meghaladottnak gondolt és remélt történelemhez, hogy a legvisszataszítóbb, a legrettegettebb gyakorlatát elevenítse fel újólag? A kollektív memória napjainkban megfigyelhető térnyerését tárgyaló, már szinte könyvtárnyira duzzadt történészdiskurzus legkevésbé vitatott megállapí19 Michel de Certeau: A történeti művelet In.: Benda Gyula - Szekeres András, szerk.: Az Annales. A gazdaság-, társadalom- és művelődéstörténet francia változata. L'Harmattan - Atelier, Bp., 2007. 495. 20 A habituális emlékezet fogalmához vö. Paul Connerton: How Societies Remember. Cambridge University Press, Cambridge, 1989., 83-88. 21 A mondottak elméleti hátteréhez Norbert Elias: A civilizáció folyamata. Szociogenetikus és pszichogenetikus vizsgálódások. Gondolat, Bp., 1987. 9
