Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 6. szám - Sipos Lajos: „Mindig lesz benne felfedeznivaló” (A Babits-recepcióról)
Sipos Lajos „Mindig lesz benne felfedeznivaló" A Babits-recepcióról Egy költő vagy író recepciójában sok mindennek lehet szerepe. Meghatározó az értelmező-befogadó korszak irodalom fogalma, a korszak értéktulajdonítási ambíciója, a művek kanonizációs vagy rekanonizációs folyamata, a kanonizálásban részt vevő intézmények vagy személyek beállítódása. Szerepe lehet a befogadásban vagy elutasításban ideológiai meggondolásnak, bármilyen tudományelméleti álláspont kizárólagosságra törekvésének, de még akár egyetlen, nagy tekintélypotenciállal rendelkező szerző tanulmányának is. Minderre számtalan példa van a világ- és a magyar irodalomban. Angliában például a 18. században újra fel kellett fedezni Shakespeare-t. A nagy angol a németeknél a „francia álklasszikusokkal és utánzóikkal volt kénytelen versenyezni"; a franciáknál, ahol a formahű fordítás verstani okokból sem volt lehetséges, Voltaire-ig alig vettek róla tudomást. Mikor azonban a francia író „felfedezte", s hamar nyilvánvaló lett, hogy az általa elindított Shakespeare-kultusz veszélyeztetheti az ő „dicsőségé"-t, akkor már „részeg vadembernek, brit mészárosnak" titulálta angol pályatársát.1 Az amerikai irodalom 1925-ben és az azt követő években példátlanul sikeres könyv volt Dreiser Amerikai tragédia című regénye. Szerb Antal 1935-ben a Hétköznapok és csodákban csak „a benne foglalt hétköznapi valóság óriási terjedelmé"-t dicsérte, „mint művészi alkotás (azonban - írta) egyáltalán nem jöhet számításba". Ezzel szemben Bóka László 1962-ben - a marxista irodalomfogalomból kiindulva - a művet „a 20. századi világirodalom nem halványuló állócsillagá"-nak nevezte.1 2 Ma a regény a „tényirodalom" egyik lehetősége, annak az amerikai mű-csoportnak egyik darabja, amelyik az amerikaiak (és a világ) elé tárta „egy körülbelül négyszázezer lakosú" amerikai város utcáit, üzemeit, nyomortelepeit, a szállodák és a közemberek világát. Bizonyos törekvések ebbe a tényirodalomba sorolják most Sadoveanu, Laxnes, Giono és Móricz (egyes) alkotásait is, olyan valóságreferenciális műveknek tekintve őket, amelyek a mimetizáló ambíciójukkal „világszerűség"-re törekednek, s éppen ezért főként szociológiai érdeklődésre tarthatnak számot. Torzította és ellehetetlenítette a teljes magyar klasszikus irodalom folyamatos befogadását Lukács György „fővonalelmélete" és költészetfelfogása is (mely szerint „nem lehet igazi nagy lírikus költő, akinek élményeiben a külvilág sorsdöntő kérdései nem tükröződnek és nem híven tükröződnek"3). Ez utóbbi nem egyszerűen abszolutizálta a romantikus poétikából átvett 1 Benedek Marcell, Shakespeare, Bp., Gondolat, 1963, II., 434-435. 2 Szerb Antal, Gondolatok a könyvtárban, Bp., Magvető, 1981, 590.; Bóka László, Theodore Dreiser = Az amerikai irodalom a XX. században, szerk., Kardos László, Sükösd Mihály, Bp., Gondolat, 1962, 53. 3 Lukács György, Ady, a magyar tragédia nagy énekese = L. Gy. Magyar irodalom - magyar kultúra, szerk. Fehér Ferenc, Kenyeres Zoltán, Bp., 1970, 169. 63
