Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 6. szám - Acél Zsolt: Elbeszélés és élettörténet Petőfi Sándor János vitéz című művében
volt az, amely - a retorika iránti bizalmatlanságból kiindulva és az ekkor kibontakozó élményesztétikának megfelelően - a figurális nyelvhasználat területére utalt allegóriával (és minden egyéb szóképpel, alakzattal) szemben kiemelte a szimbólumot. A romantikában meghatározó szimbolikus látásmód a látható jel és láthatatlan jelentés, az egyedi kifejezés és az általános igazság szerves, elválaszthatatlan, lételméletileg adott egységéből indul ki. E szemléletmód számára az allegória mesterkélt, külsődleges és művészieden volt; miként minden más trópust, úgy az allegóriát is bizalmatlanság övezte, az igazta- lanság vádja illette. A hagyományos megközelítés szerint a szimbólum a jelölő és jelölt természetes és állandó, míg az allegória a jel két tagjának önkényes és változó kapcsolatára épít; a szimbólum a fogalmi vonatkozás, az allegória a szövegközöttiség, kulturális kódok alapján értelmezhető. A János vitéz első énekeiben szereplő metaforarendszer, a lenyugvó és fölkelő nap egyértelmű többletjelentéssel rendelkező képe látszólag a szimbolikus, természetes beszédmódhoz tartozik: a hajnal, az alkony, a világosság és sötétség egyértelmű fogalmi megfeleléssel rendelkeznek, és ez egyértelműség miatt úgy tűnik, hogy ez a metaforikus használat a természetben adott. Azonban a napszakok képe a mű során az önkényes, ironikus és csak háttérszövegek - az eposzi fordulat - alapján értelmezhető beszéd „áldozatává" válik: „Mikor a nap leszállt pihenni ágyába" (5., 243.); „Másnap reggel a nap szokás szerint fölkelt” (12., 521.); „Örökös hajnalnak játszik pirossága" (24., 1412).75 A szerzői önkény és kétértelműség miatt a (romantikusan értett) természetesség, népiesség egyik alapszimbóluma, a napjelkép allegorikusként lepleződik le: irodalmi minták alapján szabadon alkotott, mesterséges nyelvi fordulat lesz belőle, amely egyéni újraértelmezésre tesz lehetőséget. A János vitézt egyszerre határozza meg a romantikával való szoros kapcsolat és a romantika által meghirdetett népiességtől való távolodás. A játékos nyelv, többrétegű elbeszélésmód, hangsúlyozottan öntörvényű írói szerep a népies művészeteszmének nem felel meg, de a mű szerkezeti fegyelme, valamint az élettörténet ábrázolása szorosan köti Petőfi szövegét az akkoriban legősibbnek vélt irodalmi hagyományokhoz. Az elbeszélés tétje: bemutatható-e egy élet beteljesedése? Egyáltalán elérhető-e valamilyen egyéni és társadalmi teljesség? A közösségi megváltásba vetett - felvilágosodásból örökölt - naiv hitet, a társadalmi eredet föltételezett idillikus aranykorát a szöveg megkérdőjelezi, a végső választ azonban nyitva hagyja. Petőfi életművében Az Apostol mindezekre a kérdésekre tagadó feleletet ad. Szilveszter fokozatosan kerül szembe prófétai életének alapjaival:76 az isteni fölhatalmazás és küldetés után megátkozza az érthetetlenségbe burkolózó Istent, magával és a világgal meghasonlik, megváltó halála - a szellemi-társadalmi föltámasztás mozdulata nélkül - értelmetlen lesz, és bekövetkezik az, amely Petőfi életművében a legborzalmasabb lehetőség. Elképzelhető, hogy neve és munkássága, áldozata kimondatlan 75 Az „örökös hajnalnak játszik pirossága" sor ironikus értelme szoros szövegkapcsolaton alapszik; A helység kalapácsa szerint: „Erzsók asszonyom ékes, / Holdkerek arculatán, - hol még csak / Ötvenöt év lakozik, - / Örökös hajnalnak / Pírja dereng" (2., 202-206.) 76 Szegedy-Maszák Mihály, „Világkép és stílus Petőfi költészetében." In: Világkép és stílus. Történetipoétikai tanulmányok. Bp., 1980, 237-239. (teljes tanulmány: 221-250.) 61
