Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 6. szám - Acél Zsolt: Elbeszélés és élettörténet Petőfi Sándor János vitéz című művében
fölismerte, hogy milyen lehetőség rejlik abban, ha a népies beszédmód mögött húzódó megalkotottságot, költői agyasságot láthatóvá teszi. A leleplezésnek két módja van: egyrészt az 1844-es év két nagy művétől, A helység kalapácsától és a János vitéztől kezdődően jellemző nyelvi durvaságok, kiforgatott helyzetképek, vad és féktelen természetleírások a népiesség elméletírói által használt „természet" és „természetesség" fogalom korlátozott, művi jellegére hívják föl a figyelmet. A korabeli elméletírók és Petőfi-kritikák azért óvnak a vaskos testiségtől, vadságtól, mert azok a Batteux, Winckelmann és Schiller által kidolgozott,58 kifinomult, civilizált természet-fogalomba, művészeti képbe nem illeszkednek.59 A szellem uralmát hirdető német idealista filozófia legfőbb társadalmi bázisa, az ekkoriban erősödő polgárság erkölcsi érzéke számára Petőfi szövegvilága helyenként nem természetes, hanem vad. A korabeli kritikus, Császár Ferenc - miután fölhívja a figyelmet arra, hogy vége annak a nemzetnek, melyet költői káromolni tanítanak - egész sorozatot állít össze a János vitéz szitokfordulataiból, mosdatlannak érzett mondataiból.60 Petőfi a stílus kérdésében (is) fokozatosan szembekerült a népiesség elvárásaival, a „természetesség" fogalmával. Az érdes nyelvezet mellett a másik mód - mellyel Petőfi a természetesség befogadói igényét illúzióként leplezi le - az, hogy a látszólag naiv szöveg az elbeszélés rejtett tudósságára hívja föl a figyelmet. Hogyan történik mindez a János vitézben? Petőfi életművében meghatározó a naiv költő képe, aki szabályokat és hagyományokat félretéve, önállóan alkotja meg közvetlen hangvételű, ihletett műveit. A költői szerepnek ez a romantikus fölfogása a természetesség fogalmára utal - miként a János vitézzel egykorú vers, A természet vadvirága is61 -, és Petőfi az előbb említett módon, a vadság és ösztönösség jelentésével tágítja ki a népies program kulcskifejezését. Mindez szorosan összefügg a korban kibontakozását élő zseniesztétikával, melynek alapja a modem esztétikai tudat kialakulása: a szubjektívvá formálódó esztétikum fokozatosan kiszorul a természettudományos, kartéziánus alapon értett igazság és megismerés fenségterületéről. Az ítélőerő kritikájának korabeli befogadása csak azt tette jól láthatóvá, amely - a matematikai módszert követelő Bacon és Descartes generációja óta - a modem tudományos tudat sajátja, és amely a 19. század pozitivista gondolkodásában éri el csúcsát: a „kemény" tudományokkal szemben a „lágy" humaniórák nem nyújtanak valódi, tárgyilagos ismeretet, hiszen hiányzik belőlük az indukció és dedukció szigorú tudományossága. A költészet lemondott a tudományosság státusáról és a „természetesség", a közvetlen érzékiség, a zsenialitás területére vonult udvartartásával - a korabeli befogadói elvárásokkal - együtt. A esztétikai tudat kialakulásával párhuzamosan a magyarországi irodalomtörténet-írás is ekkor kezd az osztatlan, tehát a szaktudományos műveket is magába foglaló literatúra 58 Milbacher, í. m., 224-225. 59 Később Nietzsche lesz az, aki fölszámolja ezt a természetesség fogalmat. „A modern ember idilli pásztora a neki természetnek számító kultúrillúziók summázata csupán" - Friedrich Nietzsche, A tragédia születése. Bp., 1986, 69. (Kertész Imre ford). 60 Császár Ferenc 1845. augusztus 16-án és szeptember 6-án megjelent folytatásos kritikája: PN, 111-120., 127-136. Az 565. sor - a mai olvasó számára is érezhető - körülírása még napjainkban is meghökkentő vadságú. 61 Szemere Miklós névtelenül megjelent válaszkölteménye szerint „A mi benned mondják, csak természetesség, / annak neve nálunk vad neveletlenség" - PN, 124. A verset védő és támadó kritikák visszatérő kérdésköre a „természet", „természetesség" szavak értelmezése - PÖM III. 380-383. 57
