Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 6. szám - Acél Zsolt: Elbeszélés és élettörténet Petőfi Sándor János vitéz című művében
invalidus- vagy obsitosirodalomnak, illetve a korabeli ponyvának54 megfelelően a sereg mesés vándorlását ábrázolja. A hetedik énekkel kezdődő szakaszban új bennfoglalt olvasói szerep alkotódik meg a stílus és az elbeszélői szerep gyors megváltozásával: az ironikus ábrázolásra - vagyis a bizonytalan jelentések játékára, műfaji hagyományokra - fogékony befogadást föltételez a szöveg.55 A mesék és a homéroszi eposzok közvetlen elbeszélői és befogadói helyzete helyett többszörös idézőjelbe kerül az áttételes, bizonytalan modali- tású, játékos szöveg. A János vitéz kiszámíthatatlan világát irónia hatja át. Mindez a mű elbeszélésmódjában is nyomon követhető, így az élettörténet ábrázolását kutató tartalmi elemzés nem szakítható el a nyelvezet, a narratív technika vizsgálatától. Említettem, hogy a népköltő romantikus fölfogása jelenik meg Petőfi életművének első szakaszában, amelytől a János vitéz évében írt művek már fokozatosan távolodnak. Miként a már idézett Erdélyi János-szövegek is mutatják, a népiességfölfogás a közvetlen beszédmód és a közösségi befogadás egységére, az érthetőség elvére épít. Ez utóbbi követelmény akkor teljesíthető, ha valamilyen átfogó hagyományban a költő és a befogadó is otthonosan mozog, közös nyelvben és emlékezetben osztoznak, és mindketten ezt a hagyományt természetesnek - természettől adottnak -, nem pedig megalkotottnak, mesterségesnek gondolják. Ha ugyanis kitűnik, akárcsak a legapróbb jel is megmutatja, hogy a közösségi kultúra nem természetes, hanem művi úton létrehozott, akkor az is láthatóvá lesz, hogy ezen kultúra bármikor megváltoztatható és szabadon újraértelmezhető. Ebben a pillanatban viszont a hagyomány közösségi jellege, az organikus nemzeti kultúra mitikus-szakrális fogalma foszlik szét az értelmezői önkény, szubjektív esztétikai tudat törmelékeivé. A Petőfi-befogadást elősegítő korabeli népiességprogram nem egy folytonos hagyomány természetes eredménye, hanem kimódolt stílusakarás kérdése. Ez a népiesig mindenáron el akarta takarni, vagy inkább le akarta tagadni saját műviségét a természetesség látszata mögött. A retorikai iskolázottságú 18. század végi gondolkodás még számot vetett a leplezett műviség ókorból is ismert (dissimulatio artis) elméletével:56 a romantikus gondolkodás viszont a természet kizárólagos jelenlétét ismerte el a költészetben, amely mögött nem rejlik semmilyen iskolás iparosmunka, technikai kiszámítottság. A korszak magyar elméletírói - Kultsár István, N. Apáthi Kiss Sámuel, Erdélyi János, Pulszky Ferenc, Toldy Ferenc - ezért említik olyan sűrűn a természetesség követelményét.57 A befogadónak el kell fogadnia a fölkínált egyességet, élővé kell tennie a műalkotást. Petőfi viszont 54 A János vitéz ponyvaforrásairól: Pogány Péter, A magyar ponyva tüköré. Bp., 1978, 40., 71., 106., 275., 379. A magyar ponyva utazásábrázolásai - többszörös áttételekkel - a Nagy Sándor- hagyományból is forrásoznak; innen érthető a Petőfi-szöveg és a Sándor-hagyomány érintkezése. Jelentős befogadástörténeti áttekintés: Borzsák István, A Nagy Sándor-hagyomány Magyarországon. Bp., 1984. 55 Horváth János találó megjegyzése szerint az elbeszélőre jellemző az „önmaga élvezése a fölvett szerepben" — Horváth, i. m., 115. 56 A dissimulatio artis elméletének leghíresebb megfogalmazása Ovidius Pygmalion-történetében található („ars adeo latét arte sua„a művészet elrejtőzik saját művészetében" - Átváltozások, 10, 252). Ovidiusnak ez az elbeszélése meghatározó a 18. század végének művészetelméleti gondolkodásában: Hans Robert Jauss, „A recepció elmélete." In H-R. Jauss, i. m. 22. (teljes tanulmány: 9-35.; Kulcsár-Szabó Zoltán ford). Az Ovidius-idézet elmélettörténeti összefüggéseiről kiváló áttekintés: Perrine Galand- Hallyn, Le reflet des fleurs. Génévé, 1994, 22-25., 180-187.; Gianpiero Rosati, Narciso e Pigmalione. Firenze, 1983, 54-93. 57 Forrásszövegek és kiváló elemzésük: Milbacher Róbert, „A népnemzeti program alapvetése." In: Szegedy-Maszák Mihály, Veres András szerk., i. m. 220-233. 56
