Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 6. szám - Acél Zsolt: Elbeszélés és élettörténet Petőfi Sándor János vitéz című művében

az idill lehetőségét. Jancsi a gondviselésre bízza Iluska sorsát, azonban az isteni törődés és a tiszta lelkiismeretet igazoló kegyelmi állapot csalfának bizonyul, a gondviselő - aki a bibliai hagyomány alapján az árvák támasza a hatalmasokkal szemben48 - magára hagyja Jancsit és Iluskát: „Édes szép Iluskám, csak viseld terhedet, / Bízd a jó istenre árva életedet" (6., 335-336).

A lelki fejlődés következő lépéseként Jancsi részesül a férfiközösség beavatásában, hadsereg tagja lesz, melyben egy időre fölolvad a személyisége. Ennek megfelelően a tizedik ének végéig a szöveg szem elől veszti a főszereplőt. A tizenegyediktől tizenharmadik fejezetig terjedő rész Jancsi különállását, eredendő kiválasztottságát hangsúlyozza („Kukorica Jancsi tán egy maga volt csak / Meg nem hallója az elmondott dolgoknak" - 11., 517). A hőstettel Jancsi eléri a társadalmi érettség teljességét: az öreg királytól új nevet kap, és a mű ezentúl ezen az új néven nevezi meg a főszereplőt. Ez az ünnepi esemény lakomán történik, a lakoma pedig mind az antik és bibliai hagyomány alapján, illetve kedvelt romantikus toposzként az egyéni és közösségi élet beteljesedésének kerete;49 az életet elbeszélés, narratív visszatekintés teszi teljessé, ezért az eposzi lakomákon művészien megformált történetek meghallgatására kerül sor. Az új név birtokában tekinti át János vitéz addigi sorsát: nyíltan, hazugság nélkül beszéli el életét. Az árvaság, a kitett gyerek motívuma - miként Az apostolban50 - az esetleges előkelő származás lehetőségét és az önmagára fokozatosan rátaláló élet romantikus gondolatát is erősítheti: ebben az esetben a fejlődés, alakulás nem más, mint egy rejtett benső nemesség, az igazi személyiség kibontakozása, valódi emberképmás kifejtése.51

A tizennegyedik, központi ének utáni tizenhárom ének ugyanúgy négy szakaszra oszlik (15-18.; 19-22.; 23-25.; 26-27.), mint a mű első tizenhárom fejezete (1-4.; 5-6.; 7-10.; 11-13). János vitéz hajóra szállva hazafelé tart, és miként Odüsszeusz, viharba kerül, mindenét elveszíti, egyedül marad életben. A griffmadár motívuma jelzi elsőként, hogy valamilyen új utazás veszi kezdetét, és ezt a bolyongást ijesztő lények kísérik, emberfeletti méretek jellemzik, János vitéz fokozatosan az alvilág felé tart. A természetszimbólumnak megfelelően ősszel érkezik vissza falujába, de a helybeliek nem ismerik föl, nem törődnek vele, és János számára is mindenki idegen. A szöveg már itt is érzékelteti, hogy a kezdetben áhítozott falusi idill lehetetlen: János már nem a falusi közösség tagja, magányos különálló. A halálhírre életének egész eddigi értelme elveszik, sem ő maga nem tudta megmentem kedvesét a gonosz mostohától, sem pedig a gondviselés - bár kérte erre (6., 335-336.) - nem vigyázott rá: Iluska sírjánál fogalmazza meg János az öngyilkosság gondolatát (18., 1004).

Az újabb, kegyetlenebb indulatokkal kísért bolyongás két részre oszlik: a tizenkilenctől huszonkettedik és huszonháromtól huszonötödik énekig terjedő két szakaszban akad egy- egy mitikus foglalkozással rendelkező útbaigazító, aki segít a főhősnek (fazekas, illetve halász), és mindkét részben három-három próbát kell legyőznie Jánosnak (óriások, boszor48 68. zsoltár.

49 Petőfi versei közül legteljesebben A XIX. század költői utal erre a hagyományra, a lakoma eszka- tológikus motívumának társadalmi értelmezésére. Kerényi Ferenc szerint Az ítélet című költemény Kánaán-képének egyik lehetséges forrása Heine Deutschlandja - Kerényi, i. m. 303.

50 „Már látszik, hogy asszony, I De a sötétség titka, hogy / Kuldúsnő-e vagy úri hölgy?" (5., 401^103.); „Hm, szolgafaj? Ha már a születést / Vesszük, talán az én apám / Különb úr volt, mint minden ivadékod, / S hogy eldobott magától, / Az őhibája, nem enyém" (9., 1193-1197.)

51 „A képzés szó felfelé ívelő pályája inkább azt a régi misztikus tradíciót éleszti újra, amely szerint az ember lelkében hordja Isten képét, melynek mintájára teremtetett, s melyet fel kell építenie magában" - Hans-Georg Gadamer, Igazság és módszer. Bp., 2003, 41. (Bonyhai Gábor ford.)

54