Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 6. szám - Ács Margit: Megrabolt szőlőtőkék, „kiszervezett” mezőgazdaság

gazda mégis kint járt, bemegy a házba és megtapogatja a bakancsa talpát, nedves-e. Idővel aztán jobbára összeszoknak a határőrök a határon lakókkal, „derék fiúk ezek a muszkák, de sokba is került az nekünk" - mondja a legügyesebb gazda, aki sok mindent el tudott intézni, legfőképpen pálinkával. Az emberi lényben talán az a legcsodálatosabb, hogy fölé tud emelkedni a nyomorúságának, megalázottságának. Az imént felvillanó részletekbe nem a kívülálló olvasó látja bele a humort: maguk a szenvedő alanyok adják elő szinte poénra kihegyezve, a rendkívüli részletekre fókuszálva az emlékeiket. Talán amikor átélték, már akkor is észlelték a helyzet humorát. Hogy például egy átfázott muszka fiúra épp egy Bocskai-nagyujjast húznak rá. Hogy a békekölcsön-jegyzéstől azért menekültek meg, mert a határőr nem engedte a határhoz az agitátorokat. Hogy is engedte volna, amikor a saját földjüket művelőknek is naponta engedélyt kellett kérni a parancsnokságon.

A legszebb példa a felülemelkedésre mégsem a népi trufák szellemét idézi. Egy kisszelmenci férfit egész életén végigkísért a kémgyanú. A háború alatt Németországba vitték, és így onnan egy hadifogoly-szállítmánnyal rögtön kényszermunkatáborba került. Csak azon a címen engedték haza, hogy csehszlovák állampolgár, ugyanis annak hitte magát, nem tudva, hogy a lakóháza Ukrajnához került. Jelentkezni nem mert, szülőhelyén bujdosva töltötte a fél életét. És ez az ember azzal fejezi be történetét: „sose voltam elkeseredve. Amikor a legnehezebb helyzetben voltam is, úgy képzeltem el magamat, mint egy regényhőst. Ezt ki kell bírni." A pszichológusok talán azt mondanák: tudatos sorsvállalás. Vagy az emberi lényeg leválasztása a méltatlan sorsról? Szép, felemelő mindkét jelentés.

A szenvedésnek van olyan fokozata is ebben az újkori nagy népi „eposzban", ahol már nincs képzelet, nincs tudat. Az egyik bírónak, aki nem adta ki málenkij robotra faluja lakosságát, szétverték a fejét, gumi módra mozogtak a koponyacsontok. Szabadulása után őrültekházábán élte le maradék életét. Az aljasság fokozata is megjelenik e kicsiny közösségben. A tanító, aki aláírásokat gyűjtött Nagyszelmencen, hogy kérjék a Szovjetunióhoz csatolásukat, Zelei ottjártakor a kocsmában hőbörgött bántatlanul. A nagyszámú besúgón sem állt bosszút senki. Vajon miért nem? Tisztelet a hallgató áldozatoknak a nagyvonalúságért! De mégis furcsa elgondolni, hogy ez a zsúfolt szelete a történelemnek, ez a döbbenetes igazság az életről, korunkról, semmivé vált volna a hallgatag temetőkben, ha Zelei Miklós nem menti papírra.

Ennyit a szociográfia hasznáról.

45