Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 6. szám - Ács Margit: Megrabolt szőlőtőkék, „kiszervezett” mezőgazdaság
rabbinak készülő cigány fiútól egy vonatozás alkalmával hallott az esetről, ez ültette el benne a szándékot, hogy szociográfiát írjon Baranyáról. A többi faluban már horrorelemek nélkül tárulnak fel a gondok - többnyire a helyi polgármester előadásában. Az író ugyanis kísérővel látogatja a falvakat, pontosabban a polgármestereket, de mert gyakran várnia kell rájuk, másféle szerzettel is beszédbe elegyedik. E beszélgetéseket átitatja az egyetértés, ugyanis a korábbi helyzet, a Kádár-rendszer körülményei az adott viszonyok között majd' minden beszélgetőtársban - riportalanyban - mint aranyidő ködlik fel. Tanulságos látni, hogy puszta anyaggyűjtéssel a szociológus nem léphet túl a megfigyelő kissé ellenszenves szerepén, akár kajánul szemlélődik, akár részvéttel eltelve. Valamiképpen érdekeltté kell válnia a dologban ahhoz, hogy vérrel, elevenséggel teljék meg a leírt tényhalmaz, a sok-sok hangfelvételről felhangzó magánpanasz. Moldova szenvtelen kíváncsiságát igazában a kuriózumok lobbantják lángra: például, hogy Kemse községbe egy néger betelepülő is jelentkezett, aki munkaközvetítéssel akar foglalkozni. Vagy hogy egy házat úgy kiraboltak, hogy a vízaknából még a vízórát is elvitték, elárasztva a környéket. Izgalom, hogy mi is lesz az Ormánsággal, mi is lesz a megismert emberekkel, nem érződik. Moldova végtére is profi. Riportkörútja vége felé Moldova megkapja az alsószentmártoni iskolaigazgatótól Teingl-Takács László könyvét, amelyet eleve ismertetni szándékoztam, de most kapóra jön, hogy a szenvtelen rutin ellentéteként állíthatom ide. Nem mintha Teingl-Takács László memoárnak és kultúrantropológiai „csemegének" mondott kötete, a Szentmárton könnyei (Liget Könyvek, 2007) nem volna teljességgel „profi" írói munka. Ám itt meg a szerzőnek a leírt jelenségekben való heves érdekeltsége válthat ki az olvasóból (belőlem is) egy kis távolságtartást. Nem ellenszenvet, nem bizalmatlanságot - ellenkezőleg, erősödő rokonszenvvel kísértem Teingl-Takács Lászlót epizódról epizódra, gondolatfutamról gondolatfutamra az úton, míg feloldódik az eredetileg idegen cigány falu közösségében, képes belülről is átvenni annak vérmérsékletét, szokásrendjét, s mindezt pedagógusként használni is kezdi valami jóra, nem csupán öncélú szellemi kísérletnek éli meg. Alsószentmárton több nemzedék óta cigány falu, alig van nem cigány lakosa. Semmivel sem élnek jobban, mint más cigány közösség, mégis vidámabbnak, jobb kedvűnek látja őket a szerző, mint aminek általában mutatkozik ma a cigányság. Nincs orvosi rendelő, gyógyszertár, postahivatal, civilizált vendéglő (legfeljebb kocsma és néhány bögrecsárda), itt is sok a munkanélküli, és itt is elbukik a „magas" kultúra, nem kell a művészfilm, amit a szerző eleinte klubszerű keretben tukmált volna rájuk. Mégis létrejöhetett egy érzelmileg gazdag kapcsolatrendszer, amelyben „közösen" írják a faluról a könyvet is. „Megírjuk együtt, ugye, én majd segítek, nekem ehhez megvan a szókincsem!" - mondja egyik barátja, a másik meg: „Ne tűrjed, hogy diszkrimináljanak bennünket!" Teingl-Takács László derűs szeretetről tesz tanúságot, de alighanem éberen védelmezi is ezt az érzületet minden bántó behatástól. Miközben némi kajánsággal állapítja meg, hogy Alsószentmártonban a magyar politikai élet főszereplői, az MSZP és a Fidesz egy tévésorozat szereplőivel vagy egy-egy reklámozott termék betűszavas nevével egy rangban, egyféle realitással jönnek elő, ugyanakkor nem észleli, mennyi politikai gyúanyag van az idézett mondatban: „ne diszkrimináljanak bennünket". Igaza van abban, hogy a lebecsülés évezredes hagyományába ütköznek a mai cigányok, amely a magyar nyelvbe is beivódott a negatív konnotációjú „cigány" szóösszetételek révén, s nem könnyű az irodalomtanár dolga, ha cigány gyerekekkel kell megszerettetnie a magyar regényeket, amelyekben csak alantas szerepben láthatják őseiket. Ezzel bizony számolnia kell a többségi magyarnak, még ha tudja is, hogy ez csak szalonképes felszíne a problémáknak. De Teingl-Takács mintha nem várna el a cigány közösségtől is hasonló szembesülést a saját terhes örökségével. Mintha nem ismerné fel, hogy a sérelmi stratégia a cigányságon sem fog segíteni. Felhős lélekkel olvastam tehát 43
