Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 5. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT RADNÓTI MIKLÓS - Ittzés Mihály: Egy előrenéző Visszatekintései (Kodály Zoltán írásai új kiadásban)
Nem ismerős ez a helyzet a történelmi félmúltból és ma is? Legfeljebb a megegyezés „metódusát" behelyettesíthetjük az uralkodó pártbeli vagy párt közeli helyzettel... Igaz, az ének-zenei nevelés, általában a művészetpedagógia olyannyira mostohagyerek manapság, hogy szinte teljesen mindegy, hogy „ki az énektanár Kisvárdán"... (ugyanott) A szakma restségét is ostorozta rendre. Ugyancsak e nevezetes 1929-es cikkben olvashatjuk: „Nálunk minden baj gyógyítására egyetlen szert szokás ajánlani: az állam adjon pénzt." Kodály szándéka az volt cikkével, hogy rámutasson néhány dologra, amely „nagyot lendítene az iskola zeneművelésén, és sem az államnak, sem másnak egy fillérjébe nem kerülne. Nem kell hozzá más - írta -, mint néhány énektanár, aki déli harangszókor nem dobja vissza a maltert a vakolóládába. Akinek lelki szükséglete az a kis munkatöbblet, amire hivatala nem kötelezi, de ami éppen a hivatalos munka ízét, lelkét, értelmét adja meg. Szerencsére vannak ilyenek is." (S ha még művészetkedvelő, munkájukat támogató igazgatójuk is van, bizonyára eredményesebben dolgozhatnak...) Tudom, ma veszélyes ilyen vélekedésre hivatkozni, mert éppen az állam hajlamos rá, hogy áthárítsa a felelősséget. De a cikkíró szerencsére azt is hozzátette, hogy „az államra tartozik (...) a tanítás rendszeres kiépítése." Nyolcvan évvel ezelőtt így folytatta: „Ez elől soká már úgysem térhet ki." Ma meg úgy kellene folytatni, hogy fel kellene hagyni azzal, hogy a zenei közoktatás kiépült rendszerét romlani hagyják, sőt rombolják... A felelősségvállalásra buzdítás sok-sok kínálkozó példája közül csak még egyet idézünk egy 1944-es keltezésű írásból. A diákságnak ajánlja figyelmébe gondolatait a Mire való a zenei önképzőkör? című cikkben (I. kötet, 154-157. old.): „Ne várjunk mindent az iskolától. Az iskola nem taníthat meg mindenre, ami az élethez szükséges. Lássunk magunk is dologhoz." A folytatásból legalább a szlogenként használható első mondatot talán már gyakrabban idézik: „Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egy-kettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra nem szerzi meg magának. Csak az a mienk igazán, amiért megdolgoztunk, esetleg megszenvedtünk." Végül egy kései, 1960-ból való nyilatkozatra hivatkozunk, hogy az oktatás és nevelés egyensúlyát, illetve a zene más területekre is átsugárzó hatásáról vallott - tapasztalat szülte - nézeteket bemutassuk Kodály művelődési koncepciójában. A zenei általános iskolákról szólva állapíthatta meg, hogy „ezekben az iskolákban minden tárgyból jobban haladnak. (...) Mindez a zenére megy vissza." (Éppen a Kodály inspirálta kecskeméti pszichológiai kutatások igazolták az 1960- as, 70-es évek fordulóján, hogy az intenzív zenei nevelés - bár az intelligencia szerkezetét nem változtatja meg - feladathelyzetben és kreativitásban kinek-kinek megadja a jobb, hatékonyabb teljesítmény lehetőségét.) A kóruséneklésről reformjai legelején is úgy beszélt, mint a társadalmi szolidaritás iskolájáról. 1960-ban pedig így végezte nyilatkozatát: „Az együttes éneklés fegyelemre és felelősségérzetre szoktatja őket [ti. a gyerekeket]. Tehát ennyiben jellemképző ereje is van." Mindez a kórusban megszerezhető művészi élményeken túl. Reménykedjünk, mint Kodály Zoltán tette, hogy egyszer majd visszatérünk ezekhez a közhasznú gondolatokhoz, és szélesebb körben teret enged nekik a ma túlságosan közvetlenül haszonelvű oktatáspolitika. A karének mellett a népdal is, mint művészi és lelki táplálék jelenik meg e fejezetek cikkeiben. A leghangsúlyozottabban a Mit akarok a régi székely dalokkal? dmű 1927-es rövid írásban (I. kötet, 29. oldal) mutat rá milyen, a zenén túlmutató erőt tulajdonított a népdalnak. A szinte költői emelkedettségű mondatokból elég talán egyet, egy ma is megszívlelendőt kiemelni: „Az utcán állítanám meg vele az embereket, mikor dúlt arccal loholnak a haszon vagy a falat kenyér után, hogy vigasztalást merítsenek a csodakútból." Mintha csak a mai helyzet ihlette volna e sorokat... AIII. kötet kifelé és befelé is gazdagítja a képet. A hazai vonatkozásokat többek között egész csokorra való fontos kecskeméti beszéd teljes szövege bővíti. A szerző utolsó éveiben megszaporodott külföldi utazásai pedig fontos interjúkra és előadásokra adtak alkalmat. Jobbára magyarul másutt nem is hozzáférhetők ezek a dokumentumok. Érdeme még, hogy néhány korábbi cikk fontos variánsát is közli. Ilyen például az 1925-ös durva kritikusi támadásra tanítványai védelmében írott felelet változata Tizenhárom fiatal muzsikus címmel (III. kötet, 447. oldal). 225
