Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 5. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT RADNÓTI MIKLÓS - Bónis Ferenc: Erkel alakja Kodály írásaiban
leereszkedéssel, Erkel operáiban és Liszt rapszódiáiban látott. Más elszigetelt kísérletek sikertelenségéből leginkább azt a meggyőződést szűrte le, hogy a magasabb művészi magyar jellegű zene csak álom. A cigányzenében előadásra kerülő népies műzeneirodalmat ez a réteg nem tekintette művészi zenének..."n Az alulról felfelé érvényesülő kulturális hatást - fejtegette Kodály - „csak a felsőbb réteg aktivitása hozhatja létre. A felső réteg akkor kezd érdeklődni a népművészet iránt, mikor a művészi technikai fejlődés kezdőfokán túl van... Ezt a fokot nem értük el a XIX. század előtt és az 1830 táján felbukkanó népdallamok egyre jobban éreztetik hatásukat a műzenében. "12 Ezt a periódust „Erkel-Egressy-Mosonyi-korszaknak"-nak nevezi Kodály.13 Megállapítja azonban: kezdeményezésük „még alig fejthette ki hatását, mikor végét szakította egy nagy idegen áramlat, mely a századvégi Wagner-kultuszban ért el tetőpontjára."u A Meghalt a cselszövőt játszó honti dudás történetét - a nép közé került, folklorizálódott műzene példájaként - Kodály beleszőtte alapvető összefoglalásába, az 1937-ben megjelent Magyar népzenébe is, kottapéldás bizonyítékkal. 1940-ben az Operaház felújította a Bánk bánt A színházvezetés úgy döntött, hogy a címszerepet ezúttal, Palló Imre magyar operahőseinek kiválóságát elismerve, bariton énekessel énekelteti. Ez a döntés csak a partitúrán végzett átalakítás után volt lehetséges, hiszen Erkel eredetileg tenoristának szánta Bánk szólamát, melyet a bariton hangi adottságainak megfelelően mélyebb regiszterbe, más hangnembe kellett helyezni. Ez Bánk bán áriáiban és az őt is szerepeltető duettekben és más együttesekben, a régi és új anyag közötti átmenetekben is, új partitúrát igényelt. A sajtó és a közvélemény vegyes érzésekkel fogadta az átdolgozás tervét. A vitához hozzászólt Kodály is, aki - legkedvesebb énekese, a Háry János címszerepét és a Székely fonó férfi főszerepét éneklő Palló Imre miatt - nem szemlélte közömbösen az érvek és ellenérvek csatáját. Rövid nyilatkozata tökéletes helyzetképet adott és tárgyilagos ítéletet mondott. Szövege ennyi: „Mindazok, akik előtt Katona József Bánk bánjának alakja lebegett, alighanem már annak idején is meglepetéssel fogadhatták, hogy az Operaházban tenoristára bízták ezt a főszerepet, amely sokkal inkább komor, mélyhangú énekest kívánna. Lehetséges, hogy Erkel Ferencet az akkori közfelfogás indíthatta erre, amely szerint főszerepet csakis tenoristának tudtak elképzelni. Az is lehetséges, hogy olyan rendkívüli tehetségű tenoristája volt, akiről úgy találta: éppen ő benne kelt teljes illúziót az alak. A magam részéről nagy érdeklődéssel várom az Operaház mostani kísérletét, és lehetségesnek tartom, hogy Bánk bán valódi karaktere ezzel a választással még csak szembetűnőbb lesz. "ls Kodály szavainak igazságát hangzó bizonyíték is megerősíti. A Bánk bán bariton-változatának fennmaradt ugyanis néhány részlete hangfelvételen - hatása nem csekélyebb ebben a formában sem. E bariton-változat 1953-ig maradt az Operaház műsorán, akkor ismét felújították, és Simándy József „visszavette" a szerepet a tenoristák számára. 1953. május 28-án Szabolcsi Bence előadást tartott a Magyar Tudományos Akadémián, Népi és egyéni műalkotás a zenetörténetben címmel. Az előadáson jelen volt és ahhoz hozzászólt Kodály Zoltán. Ebben Erkelt is szóba hozta; tulajdonképpen itt válaszolt 1921-es gyulai előadásának nyitva maradt kérdésére, hogy ti. hatott-e a népi (és népies) zene Erkelre. E válasz előzménye, hogy egykori tanítványa, Dávid Gyula, a Nemzeti Színház későbbi zenei vezetője, az intézmény kottatárában ráakadt azokra a népszínmű-zenékre, melyeknek többségét Erkel az 1840-es években, tehát a Hunyadi László évtizedében komponálta. Ezek: A kalandor (Ney Ferenc színműve, 1844), Két pisztoly (Szigligeti Ede színműve, 1844), Zsidó (Szigligeti, 1844), Debreczeni rüpők (Szigligeti, 1845), A rab (Szigligeti, 1845), Egy szekrény rejtelme (Szigligeti, 1846), továbbá egy dallam Tóth Ede népszínművéhez, A tolonchoz (1876). Ezek felfedezéséhez az alábbi kommentárt fűzte Kodály 1953-ban: „...kevesen tudják, és sohasem emlegetik, hogy már Erkel Ferenc elindult azon az úton, amelyen a zenét a nép felé, a népet a zene felé közelíteni lehet. Egész sor népszínmű zenéjét írta meg, népdalok 120
