Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 5. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT RADNÓTI MIKLÓS - Bónis Ferenc: Erkel alakja Kodály írásaiban
felhasználásával." „Kár, hogy nem ment tovább. Túlságosan nagynak látta a távolságot népdal és opera között, hogysem áthidalására döntő kísérletet tett volna. Pedig e nélkül nem remélhető, hogy a nép és a magasabb zene valaha összekerüljön. Hogy a nép hangját megszólaltassuk, előbb meg kellett ismerni, a falusi rezerváciából, ahova az idegen befolyás nyomása elől menekült, újra a nemzet színe elé kellett hozni, az egész nemzetet ráismertetni. Ez hosszú időt kívánt és ma sincs befejezve. Újra ott kellett kezdeni, ahol Erkel abbahagyta. így lett a Székely fonó igazi kollektív mű, amelyben a symphoneta csak társszerző, afféle Homérosz. Ezen a korszakon keresztül fejlődhetünk csak - ha minden kedvez - olyan nagyobb egyéni művekig, amelyekben a nép majd magára ismer, mert úgy érzi, köze van hozzá, része van benne, olyan, mintha maga írta volna. "16 Ugyancsak oda kell figyelni, hogy Kodály megállapításai között mi az a fenti szövegben, ami Erkelre, és mi az, ami önmagára vonatkozik. Am mindenképpen tény, hogy Erkelt elismerte szellemi ősei egyikének. Amikor pedig 1921-es előadását 1960-ban elküldte közlésre Gyulára Dankó Imrének: a régi kéziratot kiegészítette Utóhang címen 1953-as hozzászólásának idevágó részletével. 1965-ben rádió-előadást tartott ugyanerről a témáról. Kívánságára abban elhangzott Erkel népszínműzenéinek több dala. Gyermekkarok című 1929-es cikkében - négy évvel a Villő és a Túrót eszik a cigány, tehát az első Kodály-gyermekkarok bemutatása után - Erkelnek is jut egy bekezdés: „Ha Erkel Ferenc csak egy-két kis kart írt volna gyermekeknek: ma többen hallgatnák operáit. Senki se túlságosan nagy arra, hogy a kicsinyeknek írjon, sőt igyekeznie kell, hogy elég nagy legyen rá."17 Olyan szavak ezek, melyeknél megint csak nehéz eldönteni, hogy a romantikus operaszerzőre vagy önmagára vonatkoznak-e. 1960-ban Erkel-emlékülést rendezett a Magyar Tudományos Akadémia. Az ülés Kodály megemlékezésével kezdődött: ennek keretébe foglalta legrészletesebb, leggazdagabb Erkel-portréját. Ezt mondta: „Százötven éve született Erkel Ferenc, olyan korban, amely vulkanikus kitöréshez hasonlóan ontotta a nagy embereket, olyan atmoszférában, melynek melegét ma is érezzük, jóformán abból élünk. Százötven éve született, de máig él, mert maradt olyan műve, amely nélkül nem teljes az Opera műsora.” „Erkelt tehát nem kell exhumálni, megvan és meglesz a közönsége még soká. Más kérdés, hogy zenetudományunk megtett-e mindent egyénisége, műve, pályája jobb megértésére." „Most került elő egy ismeretlen kézirata, Bánk bánt elemzi benne, jelenetről jelenetre meghatározza, hogy itt olasz, ott francia, másutt kontrapunktos, azaz német stílust tartott alkalmasnak az illető drámai helyzet aláfestésére. Ezzel szegült szembe Mosonyi, mikor ezt a követményt állította föl...: Hogy egy magyar dalmű e nagy jelentőségű melléknevet valódilag megérdemelje, szükséges, hogy annak minden szellemi mozzanata magyar legyen; mit leginkább nemzeti zenénk lénye, jelleme s sajátságainak művészi tanulmányosság s öntudatossággal leendő föl-fölhasználása s kiaknázása által lehet csak elérni."18 „A magyar opera fejlődésének egy másik akadálya volt a drámai érzék és hagyomány hiánya irodalmunkban, mert ha Bánk sikere fele részben Katona érdeme, más darabjainak a szövegkönyv legalább annyit ártott, mint a halványabb zene. Fiatal zenetudományunk feladata Erkel előzményeit, pályája akadályait, fordulatait új szempontok szerint megvilágítani, tanulságait a jövőre levonni. "19 Kodály tehát, bár világosan szólt kettejük különbözőségéről: soha nem határolta el magát Erkeltől. Munkásságát a magyar zene fejlődésének ugyanabban a folyamatában látta és láttatta, melynek későbbi állomását Bartók és önmaga zenéje alkotta. Érdemeit tehetségéből és tudásából vezette le, hiányosságait kora magyar műveltségének általános helyzetéből. Ennél nagyobb megértést és méltánylást egy másik alkotótól aligha kaphatott volna Erkel. 121
